|
I.
Madarak és pogányok
Valamikor
és sokszor arról akartam verset írni, hogy a Napot úgy kell szeretni, mint a
madarak és pogányok szokták. Aki a Napot (s vele az Életet) szereti, szeresse
madárként, ha feljön, s ha lemegy. A madarakat megcsúfolták a repülõgépek, s
némely pogányokat pedig kolonizáló s harcbavivõ kultúrállamok. De az igazi
pogány ma is csak a Napot imádja, ha gránátok rettenetei közé jut is, s az
igazi madár gõgösen és hibátlanul röpül a Nap alatt. Szegény megaggult s
renegát Anatole France fantáziáját kövessük: ha az ember nem alkalmas a
jóságra, jöjjenek a madarak. De félek, hogy a madarak elõtt még egy kísérlet
esik: a pogányok fogják megjavítani a mi kompromittált kereszténységünket. Gaz
volna az a képességes ember, aki az emberben, bármennyire lealacsonyítható, ma
is, mint két évvel ezelõtt, ne ugyanazt lássa. A küzdelmekkel megjavíthatót, a
kitalált Isten irányában fejlõdõt, kik[!] a Napot, az Életet, a Boldogságot
fogják[!] szeretni, mint a madarak és a pogányok.
III.
Désy Zoltán példája
Ha
egyszer megint… de hagyjuk, mert hagynunk kell, elaltatott, de sok százados
igazságok újra kelnek… Szomorú mártírium a Désy Zoltáné, s én, aki õt úgy
szerettem, ma jobban sajnálom egy halottnál. Tévedett, mikor elment, s
megtéveszteni fog még sokáig a Halál mindig elmélyesztõ hatalmával és értelmével
sokakat. Valamikor talán egyenesen e dicsõ és nemes ember emléke ellen lesz
muszáj harcolni, mert ez a halott emlék útjában fog állhatni az õ eleven
szándékainak. Így hal meg, akárhogy élesztgetik az érdekeltek, a hõsi romantika
s jön világosságra az, hogy minden nagy eszméért a kötelesség: élni. Meghalni a
meg nem született is tud, de ennek legalább nincs neve, s rossz sírban dicsõült
név csak új akadály a megdicsõült bajtársainak.
Világ 1915.
augusztus 15.
Ady Endre
|