|
I.
Esztéta és poéta
Kedvesebb
barátom, Ignotus, ne csodálkozz, hogy a koalícióbába Méray-Horváth arra
kényszerít, hogy a mi Nyugatunk helyett a mi Világunkban üzenjek neked. No, te
bizony megjártad, amikor új esztétikumelméleteddel Méray-Horváth úrral össze
kellett barátkoznod. Én egy gyönge, de igaz versben védtem már Ignotust Ignotus
ellen, de félek, hogy nem tudjuk megvédni[!] egymást. Valami zugrevüt küldtek
el ma nekem, mely az én hanyatlásomat is a te fajod rovására ejti. Nem tudom,
hogyan és miért hanyatlok, holott, ha szabad volna, ma tudnék legtöbbet és
legszélesebbet mondani a magyarnak és az embernek. Hanyatlok, ha te
Méray-Horváthtal barátkozol, s ha csak érdekességein[!] által fogod meg a
cikktémáidat. (Méray-Horváth úr „szenzációs” regényérõl egyébként ugyanaz a
Kacziány Géza informált nagyszerûen, aki megerõsített régi hitemben, hogy
Görgey Artúr gyalázatos áruló volt.) Te tudhatod, mert sokszor írtad ellenem,
hogy én igenis nem vagyok esztéta, de poéta, teljesen élõ poéta. És most jössz
te, jön a nacionalista-klerikális esztétikum, jön, ah, Méray-Horváth is. Hiszen
a háború még a derekakat is megtévesztette, s lehet, hogy száz évre meghal
minden intellektuális élet, s csak a politikának s az új háborúnak szállíthat
az ember. De ez nem annyira bizonyos, hogy szélsõ-intellektuálisok és
(bocsánat!) szélsõ-zsidók már így rendezkedjenek. Az ember megbocsátja, hogy
bakáink bõrébõl nemesi levelet váltsanak a reakcionáriusok, a nem
Rakovszky-féle „nélkülözhetetlenek”. De ne járjon a szájuk túl hangosan, míg ki
nem derül, hogy a magyarság nem Báthori Zsigmondnak a szamárságát követte el.
Méray-Horváth úrnak sok oka van, hogy hallgasson, s kedves Ignotus barátom,
maradj te csak velünk. Hidd el, hogy nincsenek régi, mai s leendõ esztétikumok,
csupán igazak vannak, s én legalább tartom magam legalábbis annyinak, mint egy
itt-ott[…]
[1915. szeptember
10-15.]
|