|
Büszke
és irigy vagyok egy szép és nagyszerû úrra, akit Rippl-Rónai Józsefnek hívnak
az emberek idelenn s az angyalok odafenn. Elsõ találkozásom vele Párizsban
történt, a Grand Palaisban, a Szalonban, kiállításon, régen. De volt hála
istennek gusztusom hozzá, hogy haza megírhassam: ez a magyar piktor, akinek
lépcsõfalra dugták a képét, vagy a legnagyobb, vagy majdnem a legnagyobb.
Így
voltam vele sokáig, amíg egyszer Kaposvárott fölolvasást nem tartottam, s Jóska
a nyakamba nem borult, s másnapi ebédre meg nem hívott. Bocsásson meg Bródy
Sándor bátyám, de Rippl-Rónai Jóska szebb, magyarul szebb, férfiasabb még
nálánál is. Ebéd elõtt este kellett kimennünk a hegyi villába, s Rippl-Rónai
Jóska - rossz házigazda - elkésett. Egész Kaposvárt fölkutatta, hogy abszintet
szerezzen a vendégének, aki Párizsban nyolc-kilenc évig járt. Kapott is egy fél
üveg ilyes méreg-italt, s õ, aki ezt szintén nem issza, elbámult, hogy én is
csak Zilahon és Debrecenben élveztem ilyesmit. Párizsban talán, én,
abszint-költõ, aligha ittam három poharat, inkább Pesten. Másnap ismertem meg
szépen és jól Rippl-Rónai nagyszerû asszonyát, Lazarine-t s kis fogadott
leányát, Anellát, aki már nagy leány lehet azóta, s a szemei pedig szebbek.
Ez
az öreg, szép fiú bizonyosan zseni, nagyon nagy ember s felséges életû. Még
dekoráló hajlandósága is amellett szól, hogy szépíteni kívánja a világot,
amelyre ez ráfér.
Nem
akarta, de az egész világ ismeri, s elismeri minden valaki a világon. Hogy
ilyen embert s éppen drága Franciaországunkban összeverdesett a háború? -:
sors. Bár úgy tudnék hinni és produkálni: élni, mint ez a majdnem svihákosan
gyönyörû, de mindenesetre legelõkelõbb férfiú.
Világ 1915.
szeptember 19.
Ady Endre
|