|
I.
„Az Elit kálváriája”
Íme,
Jászi Oszkárnak megint egy feledhetetlen célzása, mikor a szó talál, s
visszaintünk neki, hogy „talált”. Irigylem, hogy õ poéta Tell Vilmos
maradhatott, a Zuboly sírjánál is, holott nálam ez versben is milyen nehéz és
kínzó. Hányszor céloztam ugyanebbe a célba, s hányszor kellett az íjat
akarattal félrébb rántani. Óh, Oroszországban mennyi mindent meg lehet mondani,
s nálunk az aljas árralúszók milyen könnyen mondhatnak meg mindent - nekünk. Ha
mi nem maradhatunk meg, följegyzések, levelek, beszélgetések emléke marad
utánunk. Szinte jó lesz meghalni azzal a kárörömmel, hogy mennyi szégyent
fognak ezek a suttyomdolgok hozni a mai hencegõkre, rokonaikra s utódaikra.
III.
„A senki Dunája”
A
németek szokott alaposságukkal és elkésettségükkel figyelmeztetnek bennünket,
hogy milyen nagy kincsünk nekünk, magyaroknak, a Duna. Régen tudjuk, és mégse
kincsünk, de furcsa, hogy évekkel ezelõtt az én nagyszerû Leopold Lajosom, a
gazdaember, költõ és gondolkozó elsírta egy kis tanulmányban a Duna nagy
árvaságát. A németek valóban nagyszerû emberek, átvesznek, kidolgoznak, sõt meg
is csinálnak, de tudja Isten, megint csak azt látom, hogy géniuszra - elég szégyen
- mi mégiscsak arra az utálatos franciára hasonlítunk.
IV.
Javítani kell rajta
Ignotus
ragyogó írásához, mely a vallásról szólott, csupán egy megjegyzést kell tennem.
Az Isten kell nekünk valóban, de ezerszer jobban a rend, fegyelem és hatalom
embereinek. Prohászka Ottokárék próbáltak javítani rajta, de nehezen, sõt
rosszul sikerült. Nem kívánok én egy elõkelõ Istent, de olyast, amilyen régen
volt: köztetszésre találót. Szóval tényleg „át kell dolgozni” az Istent, aki
kegyelmes és kell nekünk. De ne papírból egészítsék ki hiányait, s fõképpen ne
- szavakból. Mivel a háború után nagy mamlaszság lesz lelkünk sorsa,
gondoskodjanak nekünk egy ösztönzõ, jó, derék, imádandó közös Istenrõl. De ez
az Isten némi tudással legyen arról is ám, hogy kik éltek s szenvedve
gondolkoztak az emberrõl, minden
emberrõl. Mostanában nem vagyok humanista, de ezt az egyet, ezt a princípiumot,
magam ellen is megõriztem.
Világ 1915. október
3.
Ady Endre
|