89. TÁVOL A CSATATÉRTÕL

I.

Csináljunk hasznos jegyzeteket

A Háború most, végre, meg akarja ölni magát, s minden azt mutatja, hogy meg is fogja ölni. De ez öngyilkosság révén néhány tízezer ember készül megvagyonosodva az életben maradók nyakára ülni. Kérek valamit ezennel a jóhitû háborúsoktól, a közönyösöktõl (ha vannak ilyenek) s kevés hitosztályosomtól. Jegyezzük, gyûjtsük össze azok neveit, akik a világtéboly alatt rendesnél és elnézhetõnél jobban gyapjasodtak. Ha sokan csináljuk ezeket a feljegy­zéseket, reményünk lehet, hogy egy-kettõ életben marad közülünk. És mert az élet vissza szokott térni az õ rendes kerékvágásába, lesz majd megint pozíció, rang, cím stb. Hát akkor majd álljon elõ, aki él s akármilyen szemérmetlen rendszer jönne, kiáltsa ki a hiénák neveit. Mert ez nem a krimi háború, nem is gyarmati incidens, de a legfelsõbb, legemberibb, legkultúrásabb javak pusztulása. Akik ebbõl nagyítottabb életre fognak kelni, össze nem tévesztendõk a fõnixmadarakkal; mert csak lebunkózni való hiénák.

III.

A névtelen levél

Hát engem is elért a névtelen levél, két szuronyos csendõr jött el hozzám a falu kisbírójával. Derék, uras, finom csendõrök, mert a magyar csendõrök jó része, bizony isten, elõkelõbb a párizsi rendõrnél. Nos hát, „egy apa, akinek két veje s három fia küzd az imádott hazáért”, engem följelentett Budapest fõkapitányának. Nem akarom hinni, hogy Boda fõkapitány vagy valamely okosabb fõrendõr olvasta volna e zavaros, bús, névtelen levelet, melyet esetleg hazafias „apa” helyett némi némber is írhatott. A vád az, hogy én csak es[e]tenként jelenek meg a Világ szerkesztõségében, de egyébként, mint gyáva dalia, bujkálok a katonaság elõl. Nem, igazán régen túl vagyok az ismert nevûek kikerülhetetlen rövid primadonnakorszakán. De mégis illenék talán valamit rólam tudni vagy megtudni a különben nagyon kedves csendõrök nélkül is. E felfordult idõkben undoromat hamar elfogyasztottam, tehát csak szánakozásomat küldhetem, az emberi gonoszság és butaság újabb megsiratását, a névtelen följelentõnek.

IV.

Levél Móricz Zsigmondhoz

Drága, jó barátom, köszönöm, hogy a szíved megint elõbb s az én szívem helyett szólott. Ha én sejtem, hogy Rákosiék már privát leveleim vadászatára vetemednek, be sokat írtam volna bele abba a bizonyos levélbe. Mindegy, hiszen ma nincs igaz írás ideje, de a B. H. és társai akaratlanul mégis ki fognak dacolni belõlünk valamit. Most már azért is egész magyarságunkkal s erõnkkel meg fogjuk s életben fogjuk magunkat tartam. Amit a Rákosiak elrontottak, megpróbáljuk majd megjavítani s még õ rossz emlékeiket is elásni. Rákosi Jenõ nagy fantáziájú ember volt, s e nagy fantáziából - látom - maradt még valami. Annyi szép tollharc után kérem õt, képzelje el mindazt, amit én joggal hiszek és vallok õfelõle. Ölellek, drága jó Zsigám, s érzem, hogy a jobbakat a Sors a hitványok miatt is, megtizedelve, de mégis megtartja.

Világ 1915. október 17.

Ady Endre