|
I.
Tûnõdés más költõkön
Mondják
s hiszem, hogy ez a háború népek háborúja, sõt egyenesen népháború, demokrata
szörnyûség. De vajon miért hiányzik belõle olyan nagyon az André Chénier-k,
Lamartine-ok, Petõfiek fejedelmi ágálása? Szóval, hogyan nem tudott ez a
legnagyobb háború a lelkekbe valamit átlopni a boldogult szabadságharcok
hangulatából sehol? D’Annunzio elérte avval az álmát, hogy királya karon fogta,
s Verhaeren egy könyve külön fejezetében hódol urának, a belgák nemes
királyának. Nekem egyéni fájdalmam például, hogy Ignotus, aki bölcs, megértõ
gondolkozó és költõ volt egész életében, miért bölcsebb és megértõbb ma, mint
valaha? Miért kell megérteni minden fejedelmet, diplomatát, államférfiút és
hadvezért, hacsak ha véletlenül nem porosz költõ az ember? Valahogyan mégsem
olyan demokrata ez a háború, amilyennek látszik, s nekem fáj (de igazán nem
magamért), hogy a költõk nem titánkodnak. Úgy látszik, hogy e nemzedék költõi
józanságuk nagyszerûségével avagy toporzékolásuk lojalitásával nem ütöttek a
szabadságharcokat élt költõ-õsökre. Lehet, hogy ki is maradnak, bár az se
biztos, egy olyan „alkalom” költõi közül, melyben majd pojácásan, de
halálos-komolyan napjaik királyainak tudják hinni magukat a költõk. Annyit
írtak mostanában a háború és költõk viszonyáról, hogy a bölcs írások között
talán elcsúszhatik e csöppnyi tûnõdés is.
Világ 1915. október
31.
Ady Endre
|