92. A BEPANASZOLT ÉLET

Egy kedves, jó, úri és finom poétagyermekem, fiatal és persze katona, nagyon messzirõl küldött levélben bepanaszolta nekem az Életet. Olyan szép levélben, olyan öreges intelligenciával s mégis olyan csodálatosan gyermekül, hogy három napja mosolyog már a szívem rajta. Istenem, hiszen Ignotus, Jászi, Hatvany, Biró Lajos, Lengyel Menyhért s valamennyien, kik még a háború elõtt voltak, az embert csak meggyötörni tudják. Éppen úgy, ahogy én is csak ezt tudhatom mûvelni velük, ha olykor írok, s pláne hogyha írhatnék. Nagyobb rangú katonának a fia ez az én poétafiam, szenzibilis, gyönge testû gyerek, akit talán sehol se fogadtak volna el katonának, ha nem egy büszke katonaapa akarja. Arról ír a többek között, hogy mennyire fáj neki a „drága civil gondolkodás szabad és kényelmes lendületének” a megszakadása. „S mert bármennyire szívesen veti magát alá az ember kötelezõ becsületességgel mindennek, ami muszáj, nem kis megnyugtatásával bizonyos öntudatos meggyõzõdésnek[,] a katonai szervezet minden egyoldalúsága mellett is zseniális s az emberi észhez […] struktúrájáról, mégis igen fáj megbecsült és finom életünknek és gondol­kodásunknak e hirtelen félredobása”… „Talán ebben az életformában is van tartalom és anyag, talán ebbõl is kipattannak a szavaim ezen verssorokban, s új tartalmak megtalálásának az öröme fog kielégíteni. De egyelõre nagyon fájnak a veszteségek s igen-igen nagy elmúlásuk régi és finom idõknek és az én némaságom. Lehet, hogy a tehetségem mondott föl, de én azt hiszem, hogy az Élet, s az is csak egyelõre”… Alig olvastam a nagy Hecc kezdete óta e szomorú szavaknál üdítõbb és vigasztalóbb szavakat. Az én kis barátom bepanaszolta az Életet, de azonnal föl is mentette az[t] a katonás, kedves, alig húszéves költõszívében. Be irigyelhetnõk csöppnyi múltját, nevelését, fiatalságát, ha egyszeribe nem állna elénk a mi régi, bepaskolt, de mindig élõ ifjúságunk. Üzenem hát az én poétagyermekemnek: nagy csúfság esett ugyan most az emberfajtával, de mégis éljen az Élet. Kik meghalunk, kik megmaradunk, de az Élet, ez a soha még kedvesebben be nem panaszolt Élet, szent, igaz és csalhatatlan. Az én katonafiam igaz mûvész, hogy a Halál mellett ilyen gyöngéd szerelemmel játszik haragosdit a nagyszerû, víg és komoly, egyetlen Élettel.

Ny 1915. november 1.

Ady Endre