Egy
kedves, jó, úri és finom poétagyermekem, fiatal és persze katona, nagyon
messzirõl küldött levélben bepanaszolta nekem az Életet. Olyan szép levélben,
olyan öreges intelligenciával s mégis olyan csodálatosan gyermekül, hogy három
napja mosolyog már a szívem rajta. Istenem, hiszen Ignotus, Jászi, Hatvany,
Biró Lajos, Lengyel Menyhért s valamennyien, kik még a háború elõtt voltak, az
embert csak meggyötörni tudják. Éppen úgy, ahogy én is csak ezt tudhatom mûvelni
velük, ha olykor írok, s pláne hogyha írhatnék. Nagyobb rangú katonának a fia
ez az én poétafiam, szenzibilis, gyönge testû gyerek, akit talán sehol se
fogadtak volna el katonának, ha nem egy büszke katonaapa akarja. Arról ír a
többek között, hogy mennyire fáj neki a „drága civil gondolkodás szabad és
kényelmes lendületének” a megszakadása. „S mert bármennyire szívesen veti magát
alá az ember kötelezõ becsületességgel mindennek, ami muszáj, nem kis
megnyugtatásával bizonyos öntudatos meggyõzõdésnek[,] a katonai szervezet
minden egyoldalúsága mellett is zseniális s az emberi észhez […]
struktúrájáról, mégis igen fáj megbecsült és finom életünknek és gondolkodásunknak
e hirtelen félredobása”… „Talán ebben az életformában is van tartalom és anyag,
talán ebbõl is kipattannak a szavaim ezen verssorokban, s új tartalmak
megtalálásának az öröme fog kielégíteni. De egyelõre nagyon fájnak a
veszteségek s igen-igen nagy elmúlásuk régi és finom idõknek és az én
némaságom. Lehet, hogy a tehetségem mondott föl, de én azt hiszem, hogy az
Élet, s az is csak egyelõre”… Alig olvastam a nagy Hecc kezdete óta e szomorú
szavaknál üdítõbb és vigasztalóbb szavakat. Az én kis barátom bepanaszolta az
Életet, de azonnal föl is mentette az[t] a katonás, kedves, alig húszéves
költõszívében. Be irigyelhetnõk csöppnyi múltját, nevelését, fiatalságát, ha
egyszeribe nem állna elénk a mi régi, bepaskolt, de mindig élõ ifjúságunk.
Üzenem hát az én poétagyermekemnek: nagy csúfság esett ugyan most az
emberfajtával, de mégis éljen az Élet. Kik meghalunk, kik megmaradunk, de az
Élet, ez a soha még kedvesebben be nem panaszolt Élet, szent, igaz és
csalhatatlan. Az én katonafiam igaz mûvész, hogy a Halál mellett ilyen gyöngéd
szerelemmel játszik haragosdit a nagyszerû, víg és komoly, egyetlen Élettel.
Ny 1915. november 1.
Ady Endre
|