|
Istenem,
ha meggondolom, hogy e miatt a vén, szánalmas, de még mindig elég kártékony
Rákosi Jenõ miatt ma majdnem a „Nyílt tér”-ben akartam szólni. Mert már ott
tart ez a jóféle, múltas ember, hogy ravasz bomlottságával szinte a „Nyílt tér”
hajdani mérges nyilatkozóin is túltesz. Azt hiszi, hogy az élet olyan, mint a
régi Népszínházban volt, s ezenfölül már családi legszemélyesebb dolgokba is
beleavatkozik. Most, ha, elsõ tervem szerint, „Nyílt tér”-ben adnám ezt a
választ, ki tudja, hogyan magyarázná ez a lendületesen bomlott ember.
Hibás
vagyok egy kicsit: miért nem tudtam hû maradni valamikori fogadalmamhoz, hogy
Rákosi Jenõvel nem állok szóba. Csak akkor, mikor haldoklása elõtt utolszor
olvas (mert hírlapokat akkor is olvasni fog), írom meg bûnlajstromát. Hogy majd
akkor írom meg, mit vétkezett ez a féllátású, sanda, sváb mészáros a magyarság
ellen, melyre rászabadították a primitív magyar állami és társadalmi élet
balságai.
Csak
az menthet engem, hogy a feudális-klerikális Magyarországnak e majdnem
tehetséges íródiákja és ügynöke már elõttünk és elõttem is sokakat
kényszerített foglalkozni vele.
Bárcsak
- ha már hibába estem - legutóbbi piszkolódó ciklusának legeslegelsõ cikkére
küldött válaszomat a túlzott és neki ki nem járó, meg nem érdemelt ízlés,
úriság és gavalléria ne hagyatta volna ki a Nyugatból. Ha akkor e cikkel fejbe
kólintom - gyanús hajlamai kedvére -, ahogy én õt ismerem, talán megállítom
veszett elszilajodásában, s környezetének õrködõ figyelmét szükséges idõben hívom
föl. Most már azt kezdi hinni, hogy olyan kártékony, mint valaha volt, s hogy
háborodott szavainak súlya a régi. Holott õ csak régebben volt igazán
kártékony, s huszonöt év óta Magyarországon minden tiszta, új, szép, haladó és
magyar nemzedékhajtás azzal érkezett: purifikálni kell, s Rákosi Jenõ
félrerúgásával kell kezdeni a purifikációt. Szomorú, hogy huszonöt év után ez a
levitézlett, ez a magát meghazudtolt újkuruc még mindig támogatott valaki, s
hogy a hazafiság és erkölcs fehér tógájával takart korrupció nem kaphatta meg a
leszámoló, gyilkos leleplezést.
No,
most ez a vénember a legrettenetesebb világháború idején azt hiszi, hogy minden
progresszívek kiirtása által helyet kap a mennyországban. Ti. azt képzeli, hogy
a háború az õ számára s kedveltjeinek kedvéért üvölt, dúl és pusztít el
bennünket, s hogy az õ olvasói még a régiek: naivak és hivõk. Pedig a Budapesti
Hírlap elõfizetõi általában, a hivõk meg pláne megritkultak, s akik ma Rákosit
megértéssel és kedvvel olvassák, azok már csak camorrai bajtársisággal
csinálják ezt.
És
most Rákosi úrnak s kik általa örülnek, kijelentem, hogy vége az aggságenyhítõ
harcoknak: én ezzel az úrral, akirõl olyan sokat tudok, többé szóba nem állok.
Irodalmiakról már régen nem óhajtottam vele diskurálni, de hogy az én magyar
patriotizmusomat ez a vén sváb korrigálja, kritizálja: szörnyûség.
Figyelmeztetem Rákosi Jenõ környezetét, hogy az elvénhült gyermek kezében
hagyni, feledni igen nagy kár volt - a nem gyermekeknek való kést.
Én
utoljára még két valamit írok ide: 1. Minden Rákosiak fölött érzem magamat,
mert több és fölöttük vagyok. - 2. Rákosi Jenõ különféle laptartó-gazdái
vigyázzanak e vénemberre, mert mostani polémiáiban veszedelmesen sûrûen,
babonásan, mániákusan - jóslóan! - kerül elõ ez a szó: Lipótmezõ.
[1915. november 16.
vagy 17.]
Ady Endre
|