|
Karácsonyi öröm
helyett
Csucsa,
december
Nekem
a kedves Bánffy-Hunyadon végre eligazították a dolgomat: egy kedves,
nyugalmazott, de most elõbújt ezredorvos (!) besorozott katonának. Isten éltesse,
kedves, granicsár arcú féldoktor uram, ki nem is sejtette, hogy milyen
szívességet alkalmaz nálam. Így: teljes germanizmussal vallom ezt be, mivel,
hála istennek, már debreceni jogász koromban alaposan elfelejtettem a német
miegymást és derdidászt. Ezek a szavak úgy hangoznának, mintha én gyáva ember
volnék, s gyáva katona lenne majd belõlem. Tévedés: sohse voltam gyáva, s a
gallérját vagy blúzát le tudtam rántani annak, aki kezem ügyébe joggal került.
Mindenesetre boldog vagyok, hogy boldogok egyelõre azok a méltóságos ökrök,
akik annyit zabáltak és zabáltattak az én szénámból. Már eleve kijelentem, hogy
Gyóniék és Kiss Józsefék nem alterálnak: így kell viselkedniök a - talán -
tehetséggel hiányzóknak. Énekeljék a háborút azok, akiknek ez könnyû, távol,
szimpatikus vagy üzlet.
*
Jeremiás,
az én legkedvesebb prófétám és költõm ezt írja: „Tekints meg, óh, Uram, mert
gyötrelemben vagyok, az én belsõ részeim elepedtek, elfordult az én szívem
énbennem: mert ellened rugódoztam - ott kinn fegyver pusztít, otthon halál
vagyon.”
Hát
hogyan képzelték a rossz hitû fantaszták, hogy ennek a háborúnak komoly
Petõfije legyen? Megmagyarázom majd egyszer, ha életben maradok, s jogom lesz
hozzá, hogy az igazi magyar, a gondolkozó, tûnõdõ, vívódó magyar milyen
szerencsétlen.
*
Azt
írják, hogy a Doberdón rossz, s én úgy érzem, hogy jobb a Doberdón, mint
itthon. Gyönyörûen „tisztított” a háború, majdnem mindenki piszkos, s ha akad
tiszta, rárohan a piszkosság. Nem kívánok egyelõre neveket emlegetni, de
letagadhatlanul[!] fáj, hogy fronton belül életemre törtek. S nemcsak engem,
akit nem lehet, de minden hozzámtartozót, rokont és barátot le akartak ölni.
Még nem mondom ki az utolsó szót, de kérdem egyelõre, mit akarnak tõlem
elvenni? A pozícióimat, a stallumomat, az összeköttetéseimet, a
börzeinformációimat? Elvehetik, mert én csak a fiatalokért tartom meg az
életemet, s ezeket senki sem veheti el tõlem, pláne kapnak egyszerre két
Ady-kötetet februárra.
*
Köszönöm
a Pesti Naplónak, hogy helyet adott nekem: egyelõre csak ígérek: meg fogom
érdemelni, azaz meg akarom ezt érdemelni. Mióta katona vagyok, nyugodtabb és
vidámabb is vagyok, ami természetes dolog. Itt szegény Zubolynak, Bányai
Elemérnek volt igaza: együttmenni s együtthalni a többiekkel. De ez csak
féligazság: életben is szabad maradni - a többiekért, és ha van ötszázezer
halottunk a csatatereken, én legalábbis ennyiszer meghaltam. Egyébként innen, a
vidékrõl, csak jó híreket írhatok: mindenki katona és hazafi, s mivel úgysem
tehetek mást, én is valószínûleg az leszek.
Pesti Napló 1915.
december 25.
Ady Endre
|