|
[Levél a
szerkesztőhöz]
Tisztelt
Szerkesztõ Úr, én e levelemmel hetek óta adós vagyok, de nem volt nap, hogy ez
az adósságom halálosan ne kínozzon. Talán elhiszik nekem, hogy ez a
világkatasztrófa sokaknál jobban szenvedtet, s hét év óta szanatóriumokban
reparált idegeimen és beteg szívemen nem javított. De még levelet sem igen
tudtam írni hónapok óta, s mostanában pláne ágyamból és betegen fölkelve
temetnem kellett. Majdnem egy idõben, hirtelen halt meg volt tanárom, atyai
barátom, nagyon nagy ember, Kincs Gyula, a zilahi Wesselényi Kollégium
igazgatója s egy aranyos, drága nagynéném. Rossz idegeim miatt jobban bántottak
Rákosi Jenõ és társai mániákus hajszái is (pár év elõtt, mikor
költõprimadonnának voltam kénytelen lenni, öröm volt minden bántás). Többet is
mondhatnék, de talán elüljáróban, mentségnek, ugye ezt is elfogadják.
*
Et
nunc: Rákosi Jenõt soha jelentéktelen embernek nem tartottam, sõt, ható,
kormányzó valakinek - habár kártékonyságát ifjú diákkoromban is úgy vallottam,
mint ma. (Sajnálom, hogy kivételesen írok róla, mert megfogadtam volt, hogy az
õ szenilis perfidiáját nem veszem észre már többé. Pedig-pedig õ folytatja a
maga kis paralitikus írás-játékait, s mert világháborús zavar van, minden
tanuló senkijét fölszabadítja. Például az engem aposztrofáló cikkbõl kiderült,
hogy Kovács Dezsõ úr nemcsak nem olvasta az Ady-verseket, de olvasni sem tud
jobban egy nyolcéves gyermeknél. Olyat mer rólam idézve föltenni, hogy
megdöbbenek milliomodszor az emberi korlátoltságon. Az én édes, drága, jó
anyámhoz írtam egy verset, három kiadásban nem volt sajtóhiba sem, de Kovács úr
rámfog egy piszkos frázist. Csengeri úrról nem szólok: õ halhatatlan abban a
korlátoltságban, melyet róla hallgatói megõriztek, s átadnak utódaikban, s
ráadásul a fordító Csengeri nem tud magyarul, s úgy fordít, mint egy rossz
varga. Jékey Aladár mindig ifjú, érzékeny poéta, akit pár versében már mint
gimnázista fiú megszerettem, s akit nemcsak azért szeretek, mert õ engem
szeret.
Dózsa
Endre kettõs nyilatkozata a legsúlyosabb s - nem tagadom - a legkedvesebb is.
Ez a magyar író-költõ a Rádayak, Vörösmartyak és a többiek fajtájából eredt,
aki magyar úri intellektuel, de õsi nobilitását íróságában is magyarként,
úrként, mûvészként egyformán nagyszerûen õrzi.
Köszönöm
Desbordes Sephine írását, egészen bizonyos (naponként sok levél nyugtathatna
meg), az ifjúság az enyém.
*
Különben
szegény és rossz Rákosi Jenõ, aki szintén nem olvasta a verseimet, s egy-egy
régi-régi, agitációra szánt szocialista versembõl szokott idézni, mindig
szerencsétlen kezû ember volt. Neki Jókai, Bródy, Mikszáth, Petelei s a minden
valakik terhére voltak, még egy Herczeg Ferenc is sok és elbírhatatlan író volt
neki. Igaz, hogy Herczeg éppen olyan okos sváb volt, mint Kremsier Jenõ úr,
akit munkatársa, Alexander Bernát úr, az Athenaeumban egy francia könyv
ismertetése által régen kitaníthatott volna: mi a patriotizmus, s hogy az
antipatriotizmus - lehetetlenség.
*
Egy
emberrel azonban szelíden, történeti stílusban le kell számolnom: ez valami
Gyalui Farkas. Mindig tudtam, hogy a Budapesti Hírlapék, illetve Rákosi úrék
nem tudnak születtetni írót, mint a Kupa Árpádok, Gyóni Gézák stb. igazolják.
Ellenben a B. H. tudott halottakat föltámasztani: ilyen halott volt Gyalui
Farkas nevezett - a többek között. Hát úgy történt, hogy elsõéves debreceni
jogász koromban pályáztam a Fõiskolai Irodalmi Kör Kossuth-emlékvers[é]nek a
jutalmára. Akkor a hivatalos poéta Kun Béla volt (ma hódmezõvásárhelyi
függetlenségi képviselõ), s igen jó jambusai voltak. Az én versem se volt
rossz, tehát azt mondták akkor nekem: írjak egy humoreszket. Van még mindig
humorom, de nem el- és megírnivaló, ellenben s közben (többek között néhai
ellenségem, Tóth Béla révén is) kiderült egy plágium. „Uraságod idegen” vagy
más volt a címe, nem emlékszem, de én Gyalui Farkas ügyérõl írtam elsõ és
utolsó humoreszkemet. Tele volt Debrecen város díszterme, és soha talán nagyobb
sikerem nem volt, mint akkor. Ezt az embert(?), aki sohse írt le eredeti sort,
amit más már meg nem írt volna, nem lett volna szabad (bocsánat) rám -
bocsátani.
Egyébként
végeztem vele, s most csak arról beszélek, hogy én Petõfinél több magyar verset
írtam. Internacionális voltom mellett büszkén mutatok köteteimre: énnálam
magyarabb, fajibb és természetesen
magyarabb poéta - hiszem - nem volt. De Eötvös József, Mocsáry, Justh Gyula és
Jászi Oszkár örököse vagyok. Mint régi románbarátot megtagadtak legjobb,
legrégibb román barátaim is, mert azt írtam: Erdély nélkül nincs Magyarország,
hiszen Erdély volt mindig az igazi Hungária.
*
A
régi Partiumból (furcsa, de igaz) jobb erdélyiek kerültek ki, mint a valódi
Erdélybõl. Magamon láttam a nyáron, amikor túlmentem Kolozsváron, s amikor a
kezes román lapok ellenem fordultak, és én - hallgattam. Pedig én a régi
vagyok, nemzetiségi kérdésben, demokráciában, mindenben. Most jut eszembe,
katonának vonultam be Kolozsvárra, de ha katona leszek, akkor is egyszerre két
kötet verset adok ki. Arra pedig figyelmeztetek minden gonosz érzésû embert,
hogy talán szükség lesz még a magyarság védelmére, s akkor én halálos ágyamról
is föl tudok kelni, mert - sajnos - többet érzek és sejtek, mint a mai
szerencsés vagy szerencsétlen hõsök.
Újság [Kolozsvár]
1916. január 20.
Ady Endre
|