|
Nevét
muszáj (korát nem szabad) elárulnom: Jékey Aladárnak hívják, s Kolozsváron él.
Ezüstfehér, dús sörényû, szép oroszlánfej, meleg gyermekszív gyermeki rosszaság
nélkül. Annyit mégis (hiszen lexikonok, antológiák úgyis kifecsegik), hogy
nekünk[,] vénülõ, harcoló, még le nem nyakazott forradalmároknak, de kik már
útjában vagyunk ifjúi vadságoknak, atyánk lehetne - évei számával. Egyébként
azonban várt bennünket, s mikor megjöttünk, örült nekünk, mint Simeon az õ
énekében örült. Nem sokat írt, de negyven évvel ezelõtt írott verseivel is
közelebb van hozzánk, mint kortársai avagy az egyenesen Beöthy Zsolt számára
író öregen-szüle[te]ttek, akik gyûlölnek s szidnak bennünket, holott minden
kiesõ impulzust az íráshoz, szegény[,] szikkadt emberek, tõlünk kaptak[,]
bátorságot, hangot s új formákat is. Nem bukott meg a Kisfaludy Társaság
tagpályázatán soha, s nem engedte magát jelöltetni a Petõfi Társaságban. Nem
volt nagy költõ, de költõ volt, s költõ ma is[,] igazán és egészen. Szép, ifjú
költõ Jékey Aladár, aki talán harmadik, de lehet, hogy csak a második könyvét
fogja nemsokára kiadatni. Õ is ama meg nem tévesztõk közül való, akik nekünk
örömünk és elégtételünk: megéreztek, bejelentettek, szeretnek bennünket,
harcolnak értünk. Azok közül való, akiknek a mûvészi örök ifjúság igazán
sajátjuk, s nem erõlködés vagy szemérmetlen csalás. Talán most vagy mostanában
közlünk vagy közöltünk egy friss Jékey-verset a Nyugatban. Szerencsések
vagyunk, hogy a mi közönségünknek ilyen nemes és ifjú költõt mutathatunk be.
Ny 1916. május 1.
Ady Endre
|