|
(Halmágyi Samu
kötetje)
Halmágyi
Samunak a világháború kezdete óta ez már a második verseskönyve, s már csak
azért is becsülnivaló poéta, mert megkönnyíti a kritikusa dolgát. Erdélyi
ember, tanár ember, ki bizonyosan verselt volt már diákkorában, de most a
természettudományoktól a világháború csábította vissza a poézishoz. Kivételesen
kritikus fej, látó, szigorú önmagához, s nem hiszem, hogy a legnagyobb siker is
megengedtetné vele, hogy például Gyóni Gézává tétesse magát. „A tollat - írja -
Erdélyünk adta a kezünkbe sokunknak, a mi izgalmunk ebben a nagy idõben nagyobb
volt, mint az ország bármely más részében lakó magyaroké.” Sajnos, levelének
csak néhány passzusát idézhetem most, de ez a kevés idézhetõ passzus is kritika
az én kritikám helyett, jó, sõt teljesen az enyém is. „Nem a háború dicsõítése
volt célom, hanem a magyarság tetteinek magasztalása és jogainak hangoztatása,…
nem szeretném, ha vérszag érezne dalaimon.” „Egy vágy felé fordul minden
versem, a Béke felé…, s azokat is, melyekbõl harciasabb hang csendül, a Halál
arcára szántam rózsás takarónak.” S azután ama kettõs veszedelemrõl is ír,
amely annyiunk magyarságát és emberségét nyugtalanítja, de hinni és hitetni
akar mindig. Van a kötetben öt-hat teljes, szabad, szép vers, rossz nincs is
benne, s különösen kedves s erdélyi, hogy Tinódi Sebestyént juttatja eszünkbe
Halmágyi Samu. Ez, ilyen a mai Tinódi, ódonságos, de nyugtalan krónikás,
érdemes tudni a kötetérõl, õ adta ki Dicsõszentmártonban, ahol tanár, s
bizonyosan rá kell fizetnie arra, hogy kultúrás ember, félõ, jó magyar.
Ny 1916. május 16.
Ady Endre
|