|
Üzenet a protestáns
vitázóknak
Üzenem
Debrecenbe s mindenhová, hol magyar protestánsok igazán élnek és beszélnek,
üzenem pedig Pál apostollal: „senkinek semmivel se tartozzatok, hanem hogy
egymást szeressétek”. Üzenhetnék viszont az ótestamentumi Jeremiással emígyen
is a rossz értelmûeknek, hogy csináljatok csak magatoknak köteleket és jármot,
s vegyétek csak azokat a nyakatokba. Fájó is, jó is, hogy szólhatok a borzalmak
mosti idejében a Biblia igéivel, szólhatok Jeremiással és Pállal, s
kimenekülhetek az órák érkezõ, véres híreibõl.
A
Világ megengedi bizonyára nékem, szomorú, néma s vajmi sokszor kétségbeesett
hetek után, hogy újbóli megszólalásomban megint egy kicsit saját ügyem
védõjének láttassak. Csak látszani fogok ilyennek, mert hiszen csak(?) arról
van szó, amit a magyar radikális publicisták félve s ritkán mernek szóba hozni:
milyen lábon is állnak egymással magyar demokrácia és magyar protestantizmus?
És még arról is szó van: tudják-e a magyar protestánsok, hogy Pázmány elõtt a
magyarság kilenctized része protestáns volt, s ma Magyarország kilenctized
része lehetne magyar?
*
S
most jön a vallomás, amivel betegségem és bánataim miatt eddig adós maradtam:
ellenségeim gyönge és rossz értelmû protestánsokkal is próbáltak ellenem
szövetkezni. Nem ellenem, de igazam ellen, ám megismertek, s igazam mellé
állottak az igazi magyarok és protestánsok, s ezért élni és halni egyformán
érdemes. A ref. lelkipásztorok lapja, a Lelkészegyesület, egy Haypál Benõ, egy
evang. Nagy Lajos és sokan-sokan észrevették riadva bennem a riadt és ártatlan
üldözöttet. Mert a Világ híveinek nem szabad elfeledniök, hogy az igazi magyar
protestantizmus: demokrata, haladó, bátor és emberies. Ha csak véletlenül is
sikerül szétválasztanunk a jókat és rosszakat közülük, már ez is majdnem
dicsõség, amikor az élet fölöttünk, magyarok fölött borult be legterhesebben. Amikor
Prohászka és Zselénszky látszólag ellenségesen, valójában jó szerepkiosztással
a magyar nép, helyesebben a magyar nép magva, a protestánsság ellen jelentenek
be harcot.
*
Nem
felekezeteskedek[!], mások kezdték és csinálják ezt, sõt mások azok, akiknek
erre kész a programjuk, mikor az emberi civilizációból eltemetetlen temetõ
lesz. De vallom, hogy bennem az én ellenségeim, akikkel ma már némely
protestánsok is szövetkeztek, nem az új poétát (hiszen nem akarok az Akadémia
elnöke lenni: az mindig Berzeviczy lesz), de az új emberségeket s
nyugtalanságokat szító radikális magyart és kálvinistát félik s üldözik, akit
régi lenézésükkel ártalmatlanná tenni nem tudnak. Igaz, hogy ma mindenki
gyógyítanivaló, a fronton és a fronton innen [-] nem csoda -, de azt üzenem a
magyar protestánsoknak, hogy Magyarország sorsa, sõt a magyarságé, szívünk és
lelkünk adóslevelén van. Semmi buta nacionalizmus, a magyarság dolga nagyobb
dolog: ne tessék odaadni magukat némelyeknek együgyûségbõl vagy számításból a
legmélyebbrõl fölmunkáló poklok számára. És mindenki, aki ért, ha nem is
helyesel, gondolja ezekhez mindazt, miket én most velük, persze nyomott
betûkben, nem közölhetek. Csodálatos és megdöbbentõ: Erdély[,] „a vallási
liberalizmus klasszikus hona”, ma olyan reakciós protestáns részrõl is, hogy
gyászos jóslatot kell néha önmagunkban jósolnunk.
*
A
Lelkészegyesület felelõs szerkesztõje, dr. Lencz Géza, igaz ember igaztalan
idõkben[,] s e közlönynek kiváló vezetõi a vallástalanság vádja ellen védenek
engem. Megint azt mondom igaz kálvinistaságommal: az én Istenem az én lelkemé,
s az én lelkem az én Istenemé. Apai s anyai ágon kálvinista papi õsök szép
árnyékai védenének meg bár, de magamat különben is megvédem én magam. Sors,
rendeltetés, bizonyára isteni törvény olyannak teremtett, amilyen vagyok, még
ma is emberben-hivõnek, emberi boldogságok lehetõségéért küzdõ valakinek, ha
csekélynek is. Hiszem, hogy az emberiség kiheveri e legszörnyûbb átkát, hiszek
az észben és belátásban, mely isteni eredetû, hiszek a fajtámban, bár annyiszor
nem érdemelte meg az ilyen hitet. És üzenek magyar protestáns testvéreimnek:
most legyenek protestánsok, emberek és magyarok, mert nagy-nagy viharban széled
szét a nyáj, de nagy viharban tud legjobban együtt maradni.
Világ 1916. június
29.
Ady Endre
|