110. REGÉNY: VISZONTLÁTÁSRA, DRÁGA…

(Tersánszky Józsi Jenő)

Tersánszky Józsi Jenõ a Háború folytán formát változtatott, s „élmény”-ei mintha szentimen­tálissá tették volna ezt a régibb, ifjú kíméletlent. Erre gondolhat mindenki, aki új regényét olvassa, s aki pláne még, miként én, többre nem gondol ennél is. Én például e regény elsõ, sõt második elolvasása után is szimbólumot, allegóriát s ilyenféléket véltem találni vagy fölfedezni a legújabb, az író-katona Tersánszkyban. De Tersánszkyt figyelem és ismerem, s azt is tudom jól, hogy ez a Háború, akármilyen nagy H-val is muszáj írnunk, ilyen átformáló csodákat képtelen megcsinálni. Ez a regény bizony sem a Háborút, sem a lengyelség sorsát nem akarja, de semmit sem is akar szimbolizálni. Csak nagy érdeme, az egészen megcsinált írás-dolog érdeme, hogy elismerésünk fejében az írás mögött babonás, túl esztétás hatóokokért is kutatunk.

Voltaképpen Tersánszky Józsi Jenõ háborús regénye az én mostani háborús olvasmányaim közül talán az elsõ igazi háborús regény. Titkos mottója mintha ez volna: hiszen igaz, háború, sõt Háború van, de ember is van, embersors is van, s a gépfegyver sem pattoghat ember nélkül, s ha nincs ember: kire?

Mi a megejtõ ebben a regényben? -: a keresett formája bizonyára nem, s megint az író epilógusa sem olyan stílusos, amilyennek õ eleve kigondolta. Egy elszegényedett, érett, lengyel úri szûz ottreked Galíciában a Háború elején, s beteljesedik vele az a végzet, amelyik egy normális hadgyakorlaton is elérte volna. Még csak hadgyakorlat se kellett volna, ez már régi dal, s a rokonsorsú irodakisasszonyok nem ülnek le utána a zongorához szonátákat játszani avagy naplót írni.

De hogy a háború mégis el tud férni e regényben -: ez a legnagyobb virtus, ezt csinálta meg Tersánszky úgy, hogy: a Háború nem fontos. Egy élet fontos, egy sors, egy logikus vagy logikátlan vég, egy történet vagy történetté mállott líra a fontos. S Tersánszkyt nem is igen érdekli más, mint hõsnõje, holott ügyes kezû, ravasz szemû ember õ, de itt, most csak egy nõnek kellett jellemét és rendeltetését világítania. Különös, hogy háborússá igazán csak az teteti a regényt, hogy valami ideges, kapkodó elõremenés-fajta érzik rajta. Mint amikor a tartalék hirtelen, váratlanul kap parancsot, s mégis úgy akar a frontra kerülni, mintha örökétig erre készül. Tersánszky nem így szokta ezt máskor csinálni, õ: az õ „élmény”-ei (így hívja õket) a kegyetlenség leggondosabb rendjében követik egymást. Néha annyira fáj a brutalitása, hogy hajlandók volnánk vállat vonogatva novelláját vagy kisregényét szabad riportoknak hinni. Nem azok: író van mögöttük, bennük -: minden szavában író Tersánszky Jenõ, s annyira író, hogy néha önmagát tréfálja, kínozza érte.

Egy kicsit útmutatás e regényke a Háborúban tallózóknak, nem a remek, nem a teljes írás, de tudatos íróé, aki talpra esik, s akinek egy kis Háború nem a világ. Engem fölháborított, pedig nyilván más az én lelkem útja, sorsa s a mondanivalóm nemkülönben. Mégis: ez a „föl a fejjel”, ha gránát vagy téboly fogja mindjárt leszedni - ez szép, és a Tersánszky regénye is.

Ny 1916. december 1.

Ady Endre