111. IGNOTUS HÁBORÚS KÖNYVE

(Egy év történelem. Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig)

Mert olyan csodálatos dolgok történnek most, hogy az emberek, kik még megmaradtak, még ezek sem hisznek a csodákban, kezdjük kis írásunkat egy többszörös, paradox csoda-vallással. Csoda az, hogy Ignotus könyve ma talán aktuálisabb, mint megcsinálása heteiben, s csoda az, hogy e könyvrõl méltósága szerint alig-alig írtak. Ez a könyv, bizony, félelmetes könyv, nem színes, hangos, könnyû háborús tudósítások egybegyûjtése, és még egy csoda: ezer baj és betegség közepette s eleitõl kezdve fájt, hogy én nem siettem kimondani róla a kimondani dukáltat. Hát elkésett embernek több szabadván: sietek mindent eleve megmondani: Ignotus háborús könyve a legkülönb a megközelíthetõ minden háborús és semleges nációk háborús publicisztikájában.

Kegyetlen könyv, mert két ember, sõt három ember írta: 1. a sokat tudó, 2. a vátesz, 3. a magyar. Ignotus gondolkozónémûsége soha erõsebben fején nem sújtott gondolkozó embereket, mint ebben a könyvében.

Mégis úgy kell lenni: ma a Háború valóban (nem hittük) mindennél fontosabb, hiszen Ignotus háborús írásai elfeledtetik a poéta Ignotust. Ignotust, a literátus vezért, a minden szépért és jóért (bocsánat: ezek nem Ignotushoz méltó szavak, banálisak lévén) hevülõ Ignotust, a szinte mindentudó és mindenértõ Ignotust.

Utálok majdnem minden háborús írást, de gõg, de öröm, de a lelkem gyászának akaratlan, váratlan megtisztelése volt ez a könyv, mikor megkaptam. Pedig ezt a könyvet még az Ignotus talentumával se írtam volna meg, pedig fáj nekem az Ignotus nagy tisztánlátása, e könyvbõl borzasztóan kisugárzó.

Ilyen idõkben talán jöjjenek és éljenek inkább az uszítók, a cinikusok, a bizakodók, mindenféle elfogultak, de a szigorú bölcstõl - mondom megint - félni kell.

Ignotus szigorú bölcs, s õ, aki költõ és gondolkozó, inkább gondolkozni s megállapítani akar, mintsem fantáziájának idétlenül megadni magát. De ez majdnem szamár ítélet volna így: Ignotusnak gyönyörû fantáziája bizony (megint bizony) benne van e könyvben, mert olvastam azótai háborús írásait is, s nem kellett zseninek lennem megismerni Ignotusban e borzasztó korszak és mindenválság legerõsebb sejtõjét és sokszor jósát.

Persze, hogy súlyos megállapításai, kegyetlen és nagyszerû összefoglalásai mellett se lehet, õ se lehet az a kritikus, aki tudna lenni. De többet és bátrabban nem írtak még magyarul máig olvasni jól tudók számára, mint Ignotus írt. Értem azt, hogy Sienkiewicz halálakor nem írta meg, hogy Sienkiewicz könyve[,] a Bartek Slovik[,] a többek között, a hõsi mivoltnak is a legmaróbb szatírája. De már Anatole France-ról írván az õ helyén okvetlenül megemlítem, hogy France a Galliába betört rómaiakat barbároknak deklarálta, mint most a poroszokat szegény France teszi egy fényes géniusznak megríkató elhanyatlásával.

Általában írókat, poétákat még jobban fölhasználtam volna a világõrület s készülõdésének demonstrálására. D’Annunzio írta régen: „gyakran megesik, hogy becsvágyam fölperzseli a gondolataimat”. Ugyancsak D’Annunzio írta ezt, szintén régen: „más idõben talán én is meghódítottam volna egy sziget-tengert”. És Goga Octaviánunk néhány év elõtt mondta nekem, s én nem értettem: „nagy földindulás jön hamarosan, vagy elbúcsúzok egy ilyen sekély világtól és élettõl”. És Maeterlinck és a többiek? -: Miként mi is Ignotusban[,] az íróban, a kivételes gondolkozóban s a poétában kaptuk meg a mai pokolnak Vergiliusát. Csak éppen (s ez a legnagyobb csoda) szeme, értelme, szíve lebírta mindenkinél jobban az eseményeket, a szörnyû káprázatokat. Ignotus nem heccelt, s ha mindent nem is írhatott meg, nem ámított, de fölemelt minket. Könyve végén írja: az ember leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. De azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebben a háborúban, s meg akarunk maradni, megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. „Egy éve[,] hogy a halál itt lakik közöttünk, s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk, s az életnek élünk.” „Hiszünk az életben, s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni.”

Így végzi Ignotus a könyvét, s Istenem, harmadik éve tart már a csoda, s nem tudtunk lemondani az életrõl. Jöjjenek Ignotus újabb háborús írásai, a második s immár a harmadik hadi esztendõ termése: a kegyetlen csodák, de hõs csodái az ember hinni-akarás[á]nak s hirdetõi, hogy Ignotus a még nem halott szemeknek kegyetlenségében milyen jóságosa s helyettes látója.

Nemcsak élet-hívésünknek, de elszánt, bús megállásunknak, magyar sorsunk véres szépségének krónikás bölcse, vátesz vezetõje: Ignotus, akirõl sohse hitte volna valaki is, legrajongóbbja, hogy ha összeomlik is a világ, õ marad, gondolkozik, szenved, gyötör, de vigasztal is.

Ny 1917. február 1.

Ady Endre