|
(Beethoven -
Miniature)
A
Csöndnek egy különös dinasztiája jön felénk megint pompásan és álombeli
lármájával az õ birodalmának: Révész Béla új könyvet jelentetett meg. Sokan és
sokáig hitték Révészt a szomorúságok nehéz nyelvû avagy a fájdalmak szaggatott
hangú poétájának. Mindebbõl csak poétaságának bizonyossága került ki bizonyosan
és az, hogy Révész más, mint más, és hogy nehezen és nehéz anyagból dolgozik.
Mégis
van jó tábora e súlyos poétának, kit Babits Mihály tisztelt barátom alighanem
unalmasnak tart, s akinek írásain magam is érzem a meggyötörtség kínjait. De
nem hiszem mégsem, hogy szenzációsabb történetei lehetnének valakinek, mint
Révész Bélának, aki minden szavát
megéli és megszenvedi. Aki az élet piszkos, széles, gyors sodrát kerüli,
okvetlenül úgy jár, mint Révész: néhány régi s egy-két új történésrõl tud, s
ezekben: õ a hõs, s ezekben: az élet muzsika lesz, a legtöbbel több az életnél.
Nagyon kell a mûvészi szépséget és becsületet szeretni, hogy Révész Bélát annak
a külön járó igaz poétának lássuk meg, akicsoda.
Szocialista,
de nem harsány, szenvedõ, de nem dicsekszik a szenvedésével, érzéki, de mintha
csak írásban könnyítene magán, s amit leír, a legvakmerõbb is, gyémánt, ami
üveget vág, de olvasója vérét nem tüzeli, csak csillogtatja.
Nem
vallom a legjobb könyvének ezt a könyvét, de egy szemernyivel se kisebb és
súlytalanabb az elõzõknél. Minden, amit Révész ír, eksztázis, az életnek
fokozott fogyasztása, bús gondú és szép, tehát mûvészet.
Van
némi jogom az itt-ott túlzottaknak látszó jelzõkre: Révész Béla bajtársam volt
budapesti, velencei, párizsi éjszakákon. Álltunk éjfélben a hídon, mely alatt
Zola híres pályaudvarának vonatjai futottak ki és be, néha tíz is egyszerre.
Beszélgettünk, s akkor láttam, hogy ez a Révész Béla mindent meg tudna
csinálni, ami divat, kiabálós és populáris. Értem, s meg tudom bocsátani neki,
neki, aki a világi lármát csak nézni
tudja jól, hogy csak a saját muzsikáját vallja és dalolja. De tisztábban s
áhitatosabban senki még a pennájával nem dolgozott nála, s hogyha hallani úgy
tudna, mint nézni és látni, gyémánt-szavai életmeleget kapnának, s jó tábora
megnövekednék, mert vidám tarkaság díszítené az õ komor, kissé monomániás
poézisát. Meggyónom azt is, hetykeség így beszélni egy majdnem mindig magáról
író valakinek, mint én, de, istenem: a kurta sorú lírikusnak valami különös
privilégiuma van, mint a császároknak avagy a birodalmi grófoknak.
Tökéletes
és tökéletesített magyar nyelv, zúgó muzsikájú, nagyszerû emlékezni tudás (ha
kevésre is) s az érzés, hogy Révész érzi mindennek egymástól függését: ez az
író.
Mi
lesz a világnak mostani fölborulása után? - ki tudja? - de Révész megmarad
érdekes, igaz, külön egyéniségnek újabb emberöltõnk irodalmában. Talán csak nem
pusztul el a fehér faj minden kultúrája, s ha mi magyarok meghalnánk, még
mindig akad talán egzotikumokat keresõ, idegen irodalmár, aki utánunk néz.
Szegény
Zuboly, akirõl Révész olyan szépen ír, ha élne, meg is vigasztalna bennünket,
valahogy ígyen:
-
Amit az embernek fájdalmas muszájjal ki kellett mondania s leírnia, megmarad az
utolsó emberig, aki még el tud tûnõdni azon, hogy miért is ember õ, s miért is
kell gondolkozni, jókat kieszelni s tönkremenni az embernek.
Ny 1917. április 1.
Ady Endre
|