|
Petrovics-Petõfi,
Steingaszner-Tömörkény: értem a jó németeket, hogy õk messzirõl a próza
Petõfijének látják Tömörkény Istvánt. Persze nem jól látják, de nagyon érdekes,
hogy õk, germánék, a magyar tõsgyökerességet majdnem mindig idegen vérû
magyarokban kapják.
Tömörkény
István több volt a mûvészfotográfusnál, sõt nagyon komoly és jó író volt, ám
még anekdotázni se tudott remekül. Mikszáthnak nem eredeti témája például a
kaszavásárló paraszt, de megcsinálta, viszont Tömörkény a klasszikus elõrajz
után is alig tudta a subát megvásároltatni a parasztjával. Nohát igen: a
megkomponálás mûvészete nem adatott meg neki, s minden filozófiája mellett az
egészen nagy író felsõségessége.
Holott
írónak igazán író volt néhai jó Tömörkény István, nagyon magyar s annyira
szegedi, hogy az már szinte bosszantotta az embert. Ezt az irodalmi
regionalizmust vetettem valamikor a szemére, amikor régen, mint vidéki
szerkesztõk, hajba kaptunk. Szeged sajtója akkor találta ki, hogy Budapest
kozmopolisszal szemben Szeged a magyar Moszkva, s Nagyváradot pláne
lekicsinyelte.
Én
ifjúi igazságtalansággal ütöttem Szegedet, Tömörkényt, s Tömörkénynek egyenesen
szemére hánytam, hogy õ miért nem olyan nagy, mint Csehov vagy pláne Gorkij.
Hát Szeged nem magyar Moszkva, de igazán nemes, kultúrás törekvésû város, ha
naivul tõkét is akar kovácsolni abból, hogy egypár valódi írónak
kurtább-hosszabb stációja volt. A szegedi magyart pedig, gondolom, érzem, s
mondják, senki úgy nem látta és rajzolta, mint Tömörkény István. Ebben szinte
kártékonyan nagy az õ mûvészete, mert a külföldi, sõt a tájékozatlan városi
magyar generális magyar típusnak fogadja a Tömörkény szögedi embörét. Pedig a
bretagne-i vagy normandiai és a délfrancia franciák között van csak olyan
temperamentumi különbség, mint különbözõ vidéki magyarok között.
Hanem
tárcaírónak alig tudok elképzelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen
kivételes mûvészét. Néha-néha úgy fölmelegszik, mint egy igazi nagy költõ, egy
lírikus, s az embereket pedig mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak
járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendõ
nagyobbak is. Nem magyar Csehov, Gorkij vagy más volt, de õ maga, a szegediek s
minden magyarok értékes Tömörkényje. Hírlapi heccünk után nem kíséreltük meg a
személyes barátkozást, de nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretõbb olvasója,
mint én, senki.
Ny 1917. május 1.
Ady Endre
|