116. MARIAY ÖDÖN KÖNYVE

(Aranyszájú Zongh)

Mariay Ödön írói értékét nem fogja csökkenteni, ha elõször is véres, szép, ritka írói úriasságára, tehát írói becsületességére figyelmeztetem az olvasót. Nem szaporán költött, nem is egyenlõ érdemességû novellák gyûjteménye ez a könyv, de egyenlõ hittel és furorral íródott minden sora. Régi magyar írók áldoztak volt ígyen az írásnak és minden nációból mindig, máig, a legtisztábbak és legpoétábbak. De sietek, hogy félre vagy többre ne magyaráztassak, kijelenteni: Mariay Ödön egyelõre még csak nagy ígéreteket támasztó író, s ez jobb is talán, mintha már nagyon itthon, biztos és egyforma volna.

A Dunántúl (jeles, mély okok és törvények szerint) már végleg a Tiszántúl és Erdély író-szülöttjeinek javára volt kénytelen lemondani a szellemi majorátusról. Mariay Ödönnek minden helyû és hangulatú történetén érezzük (ez nem csináltsága, tehát nem bûne) a kálvinista, tiszántúli magyart. Alakjai majdnem mindig élõkre és elevenekre mutatnak, tö[r]téneteinek szimbólumai hamarosan le fogják vetkõzni a nagyon rikító szimbólum-ruhát. Magyarsága (ez érdekes) a nyelvben téved meg olykor, holott Mariay gyönyörûen tud magyarul, de most még kísérletezik olykor a kifejezés és mondás-forma finomságaiért átszedett s persze be nem váló idegenségekkel.

A hajdú Mariay tollát valahogyan huszárnak érzem: vágtatóbb, tüzesebb paripát kellene adnia alá. Egy siker, melyet e könyvvel is már megérdemelt, az önbizalom, bátrabb lélek-, világ-, ember-, természetnézés írói becsületességének csorbája nélkül megsokszorozná, meg­súlyosít[a]ná írnivalóit.

Mindenesetre szívesen és szeretettel adok számot róla, hogy olyasvalaki jött e könyvvel és e könyvben, akire figyelnünk kell.

Ny 1917. június 1.

Ady Endre