|
A
IX., sõt a X. században is még Rómának, az egykori Urbsnak népe jól megértette
a latin, a klasszikus latin orációkat. Háromszáz év múlva pedig már készen volt
az az új nép, amely már sehogy sem volt a Ciceróé. A Sátán játszik-e vajon
velem, amikor egyre biztosabban látom, hogy a Duna-Tisza tája ismét népalakulás
nagy, teremtõ momentumánál tart? Jeremiás siralmaiból mormolgatok mostanában,
naponként rettenetes, de gyönyörû verseket magamnak. Az Istennek ó
testamentumából, melyet kedves, zsíros, magyaros magyartalansággal Károli
Gáspár fordított magyarra. „Örülj és vigadozz, Edomnak leánya, ki lakozol
Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a pohár, megrészegülsz és
okádol.”
De
Jeremiás nemcsak ezt sírja, hanem emezt is: „A mi atyáink vétkeztek és
nincsenek, mi pedig az õ álnokságokat hordozzuk.” A jeremiádíró Farkas András
csodálatosan látta volt ám Júda és Árpád balsorsának bolondul nagy
hasonlatosságát. Vajon nem az együgyû próféta látása beszél-e Erdély ama néhai
prédikátorának írásából is: aki a zsidó-magyar rokonságot bizonyítgatta? A mi
atyáink, akik talán még így-úgy magyarok lehettek, elfelejtették megcsinálni a
magyarságot. Magyarság régen nincs már, ami van, az csak pars negatíva, amely
avval különbözik a jól megrajzolódott fajtáktól, ami neki nincs. Egyetlenünk,
ami a mienk és életjelünk volna, a nyelvünk is dadogó, megrekedt nyelv. Ez a
nyelv olyan régóta készülõdik, s úgy megkésett, megszédült, megbénult, hogy
most már sohse készül el.
Betelni
indult napjaim vitustáncában egy hazátlan, kósza, szép, fájdalmas
gondolatleánnyal táncolgatok. Azt mondogatja ez a szép, bitang némber, evvel
vigasztalgat: ez a történelem, a História. Én tehát olyankor élek, amikor a
História nekidurálta magát, s erõsen dolgozik körülöttem. Betelni indult napjaim
legszentebb vitustánca is - tudom - alapjában nagyon egyéni, nagyon személyes
mulatság. De szubjektív kínjaim részeg haláltáncában mintha bennem
jajveszékelne az egyetlen és utolsó magyar. Mintha ezt is nekem és miattam
sírta volna Jeremiás: „A vének megszûntek a kapuból és az ifjak az õ
éneklésüktõl.” Én az én életemben, sorsomban, maholnapi elnémulásomban az én
kihalt fajtámnak a példáját sejtem, érzem. A zoon politikonnak én nemcsak
társaslényi, de politikus-magyar igazolása vagyok. Valószínû, hogy a halálos
ágyamon is csak egy magyar vezércikk erejéig fogok belelátni a nagy Titokba. De
a vezércikkemet akkor is meg fogom írni, hacsak meg tudom írni. Úgy látszik,
hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy a fájdalmai csupán magáért
fájjanak.
*
De
az igaz, ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé,
elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet s
mindazt, ami talán - talán? biztosan - nincs is, de európaias és távolról
mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik, mint
nép, szintén nincsenek.
Ausztráliában
van egy nagy néptörzs, mely a világ elsõ poétanépe, mert kitalálta a
Korroborit. A Korrobori nagy, szerelmes táncorgia, amelyhez - a nõk
muzsikálnak. Ezek az ausztráliaiak, íme, intézményesen megjelképezték a nagy
emberi rejtélyt. Azt, amit a francia finomkodók a nemek halálos gyûlöletének
kereszteltek el. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus
szerelemgyûlöletben, ott, ott a muzsikáló nõk lábai elõtt. A zene szól, a nõk kacagnak
és várnak, s mi kitáncoljuk magunkból az utolsó csöppnyi szerelmet, életet.
Micsoda
gyávaság volt még meg nem mondani, hogy a Korroborit ûzzük, járjuk pár évtized
óta a Duna-Tisza táján? Itt két fajtátlan s egyformán idegen fajta szeretkezik
egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt
zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak
nevezzük magunkat, gyûlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt, egymást
fojtogatva a szerelemtõl, vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az
özönvíz. Az az erdélyi prédikátor nem ezt érezte-e, amikor együgyûen, de
lelkesen, a zsidó-magyar atyafiságról írott könyvet?
Õk,
a zsidók, mint az ausztráliai asszonyok, kezelik a hangszereket. Mi, a pusztuló
férfimédiumok, táncolunk, haraggal és szerelemmel, gyûlölettel és vággyal -
rogyásig. Kár, hogy kevesen vagyunk, sõt sehányan se vagyunk, mi, táncolók:
magyarok nincsenek Magyarországon. Az már nagyon is politika volna,
kíméletlenül megmagyarázni, mi okból nincsenek, de nincsenek. Erejüket kiélt
uralkodó osztályok, fölszabadulásra késõn hozott, nyomorult parasztság,
senyvedõ, mert haszontalan fajtákkal és fajtákból öszvéresedett polgárok. Mi a
fenébõl, nyavalyából - hogy csúnyábbat ne mondjak - lehetnének itt kultúra-potenciás
magyarok? Nemsokára ott tartunk, hogy még a Korroborit se táncolhatjuk,
mulathatjuk tovább. Sváb, szepes, rutén s isten tudja, miféle korcs-magyarok
rárohannak a magyarság nevében a muzsikálókra, s összetapossák a hangszereket.
*
Pedig,
pedig ez a Korrobori az egyetlen világosság, ami még elõcsalhatna valami nem
szégyellnivaló fotográfiát - rólunk. Megkötötten, eltiportan, ami magyarságféle
még akad itt, csak egy kormányzott s mégis szabadjára engedett - népalakulással
bújnék ki s lendülne föl. Cholnoky Viktor a Nyugatban egyszer egy könyvrõl
beszélt, melyet meg kellene írni. Négy esztendõvel az õ cikke elõtt én ugyanezt
próbáltam rajongva bebeszélni egy magyar politikus fejébe Párizsban. Hogy, no
most rajtunk van a sor, turáni fajtákon, s ezeknek mi, magyarok, vagyunk a
legeleje. Ezért vagyunk olyan benn Európában, régóta s közel a hanyatló
kultúrákhoz. Azóta - ne adjon erõt az akármilyen isten, hogy elmondjam -
megláttam élesen akkori látásom csalárdságát. Ex nihilo - nihil: annyira csak
magasabbra törõ kultúremberek is akadnak talán közöttünk, hogy egy lehetetlen
szamárságért az egész emberi kultúra ellen vétkezzünk?
Valamit
már látok: ami magyarság van, az semmiképpen sem hasonlít az iskolai
olvasókönyvekben föltálalt magyarsághoz. A püspök, a mágnás s a nobilis és
egregius õsök gyámoltalan utódja csak akkor prosperálnak, ha zsidók. Elõtípusát
látom egy új népnek, a Korrobori kiváltott népének, s óh, bár jól látnék. Ez
volna [a] mi minden dilemmánk megoldása s nyilván a História remekbe készült munkája,
ha igaz volna. Kultúrát végre is csak azok csinálnak, akik olyan nyugtalanok,
hogy nekik az egész föld kevés. Az utolsó ilyen magyarokat azonban már Ottó
császár - õ volt-e csakugyan? - megcsonkította a Lech mezején. A kultúra és a
továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs-magyarság számára: a nem
éppen tökéletes, de hasznos zsidóság. Egyébként? Egyébként: „örülj és vigadozz,
Edomnak leánya, ki lakozol Hucznak földében, mert még terajtad is általmegyen a
pohár, megrészegülsz és okádol.”
[1917. július]
Ady Endre
|