|
[Bevezető a
szegedi Tömörkény-matinén felolvasott verseihez]
Pár
verset hoztam le Szegedre, hogy Tömörkény emlékére, ünnepére fölolvassam õket,
ha rekedt hangon is és fölolvasni már végleg meg nem tanulva. Ezek a versek,
bús, háborús, sötét, tépett galambok (milyenek lehetnének?)[,] hulljanak
áldozásomként Tömörkény sírjára. Nagy fölfogadást szegek meg bús hálával és
szívesen, mert én soha többet fölolvasó asztalnál megmutatni nem akartam
magamat. De Tömörkénnyel nekem pöröm van, nem-akart pöröm, s hogy most itt
vagyok, magamra vállaltam egy expiálást, mellyel nem tartoznék, s melyet
fáradtan, betegen s bûn nélkül is olyan szívesen adok meg a nagyszerû, szép és
eleven halottnak. Egy nekrológomat értették félre a született félreértõk, s azt
akarom ezennel megint kikiáltani: az a magyar bölcs és mûvész, aki Tömörkény
volt, a szívemé volt. Mindig fájni fog, hogy pompás emberi figurája, személye
nem jutott annyira közel hozzám, mint az író, a sajátságos, nagy alföldi,
magyar poéta. Olvasójának hûségesebb senki se volt nálam, s százféle
érdeklõdése, szinte film-munkája szemének és agyának olykor-olykor majdnem
elkábított. Ahogy õ látta, hallgatta[,] megjelentette és megszólaltatta a
tanyai magyart, azt csak diabólikusnak mondhatom vagy, Szegeden lévén:
boszorkányosnak. Háborús nézése is egészen tömörkényi, az övé, szánó, de nem
csüggedt, majdnem fatalista, de könnyes humorú. Irigylendõbb és hasznosabb[,]
mint egy-kettõnké, kiknek az a büszkeségünk, hogy a háborút legkezdete óta
átkozzuk, s az emberfajtát szidjuk és gyalázzuk. De ugye, bölcs és jó Tömörkény
István, neked mégsem lesznek idegenek és fájók az én háborús verssoraim? Hiszen
alapjában minden hûségesebb magyar szív fajtája és az emberi közös kultúra
féltésével járja a háborús kálváriát. Pár áldozati galambomat hadd áldozzam föl
tehát a te ünnepeden[,] Tömörkény István, aki miért is hagytál itt olyan
gyorsan és most bennünket, mikor néhányunknak nagyon kell egymás kezét fognunk?
Délmagyarország
1917. október 2.
Ady Endre
|