|
Kell
írnom Charles Baudelaire-rõl, kinek a feje talán olyan, mintha egy elõkelõ
múmia, a Szép Ernõ, csekélységem és a Somlay Artúr fejeibõl volna összetákolva
és macerálva. Írnom illik és kell a nevezetes, jubiláns, halott élõrõl, a líra
egyik legbüszkébb, bújkálóan is legtisztább fejedelmérõl, mert neki köszönhetem
életemnek talán legemlékeztetõbb, legfájdalmasabb és leggyönyörûbb
szenzációját.
Nagyszerû,
sõt tragikus izgalom: Nizzában kék ég alatt, kék tenger partján, kék padon, a
„Palais jeté” lármás népsége mellett görgettem a számban az elsõ
Baudelaire-szonett elsõ magyar strófáját. Egy képrõl volt szó, fölségesen
merész költõi képrõl, s három napig tartott bizony, míg - mikorra magyarul
visszaadtam valahogyan a Baudelaire-strófát és képet, a legvirtuálisabbat, a
legszebbet.
Abba
is hagytam a Baudelaire-fordításokat, mert gyötrõen nehéz, sõt majdnem
lehetetlen más nyelvre átkábítani, csábítani a csoda-szavak tökéletes és
házasságtörésre nem termett hûségét. Pedig Baudelaire-t fordítani, jól
fordítani, azután meghalni, pompás program, de nekem nem volt ehhez akkor elég
kedvem, s ma sincs. És ma se lehetne, mert Baudelaire igazán és nagyon francia,
elõkelõ burzsoá, aki persze mûvész-arisztokratává verte föl magát s
mindemellett a formáknak (a formáknak is) hódoló mûvésze.
Megint
olvastam Theophile Gautier prológusát a Baudelaire-versekhöz[!], nem tudom
hányadikszor, s ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire-munkát ismerek, de
Baudelaire-t nem. Mert Baudelaire ma is és úgy rejtelem, mint a Gautier
írásában, mint mûveiben, mint kortársainak följegyzéseiben, mint erõszakoskodó
kitalálási hitünkben.
Mindenesetre
szenvedõ, gyászos õsünk õ, akinek egy Carducci, egy Swinburne, egy Dehmel, egy
ezeknél jóval kisebb Brjuszov egyenes és letagadhatatlan származottjai. Engem
bátorított, mint én is cselekedtem másokkal, de a gall forma nyûge miatt imádva
is leráztam õt hamar.
Gyönyörû
azonban úgy megmaradni, mint Baudelaire megmaradt, s milyen drága, ha szegény
is, de szép gesztus[r]a adott nekem Õ módot, hogy emlékének áldozhassak. „Dans
les caveaux d’insondable [tristesse,] Ou le Destin m’a déjà relégué” - ez éppen
elég, s Baudelaire eleven valósága ma fölfrissített, s hálára buzdított.
Ny 1917. november 1.
Ady Endre
|