|
(Nincs menekvés - regény)
Szomorú
könyv, s írója is írja: „az örök szomjúság nagy szomorúsága panaszol ki
belõle”. Hogy a könyv mindenképpen szomorú, ezt egy-két sorral bizonyítani
tudom vagy tudhatom. Szomorú, mert persze szépségeket kínál, szomorú, mert nem
volt muszáj megírni. Szomorú, mert nagy ambíciójú ember kielégülhetetlen
szomjúságait árulja el, s Szabó Dezsõt mégis kisebbíti.
Én
hiszem, hogy ezt a (nem-is-igaz) akaratbetegséget, megspékelten romantikus,
családi szörnyûségekkel, Szabó Dezsõ hitte. De ez az akaratbetegség nem egy
századnak az õ betegsége, de valami mindig elõforduló s az õ regényében pláne
nem is tipikus nyavalya.
Meggyûlt
emlékek, emlékezések, csalódások, dühök helyébe Szabó Dezsõ hajlandó, sõt
követelõs: eljegyzett, determinált sorsot helyezni. S amellett Szabó Dezsõ nem
is túlságosan törõdik az õ hõsével, akit oktalanul halálba visz. De leírja az
erdélyi helyeket, kiket[!] ismer, embereket, miket[!] mi már régen jobban
ismerünk. Igazán [érdekes] az õ hasztalan regényhõse, de ki érdekes, nem
érdemli meg folytonos és unalmas milieu-szerepeltetését. A hõs: érdekes, de
közönséges lesz azért, mert az író úgy körülrajzolja, s õt magát mégis úgy meg
nem tudja vagy nem akarja rajzolni: fölháborító.
Jó:
(hiszen kezdek érteni hozzá) lehetséges egy ilyen ember, de tessék ezt, õt elém
állítani s nem költõ-hangulatokat s hely- és társaság-megfigyeléseket.
A
Szabó Dezsõ könyvében nem is a hõs a hõs, sõt nem is az író, de valami nagy
harag. Úgy gondolom, hogy mindenkinek meg akar fizetni, akik amott, lenn,
Erdélyben vagy bárhol, vidéken, õvele igazságtalankodtak, akik nem ismerték föl
õt.
Beszéljünk
(így szokás a régi kritikai mód szerint) a regény nyelvezetérõl: rossz, és nem
is úgy, ahogy Szomory Dezsõnek szokás szemére hányni. Szabó komoly, sõt tanári
magyar, s ebben a regényében mégis magyarul beszél, de egy kellemetlen magyar
nyelven.
Lelkét,
hõségét, igazán irodalmi akaratát azonban Szabó Dezsõnek kétségbe vonni nem
lehet. Õ igazán ki akarta lehelni, hogy túl s többhöz jusson, egész régi,
megigázott lelkét, de a regénye nem regény, nem jó, s csak néha hû, s csak néha
érdekes, pardon, passziós olvasóknak mindig érdekes, sõt izgató.
[1918 eleje] Ady
Endre
|