|
Sienkiewicznek
van egy nagyszerû háborús regénye, a Budapesti Hírlap közölte volt magyarul, s
könyvnek is kiadta. Akkor vezércikktõl egészen a regényig a pozeni lengyeleket
siratta, s a vad poroszokat ostromolta Rákosi Jenõ. Valóban: ez a
Sienkiewicz-regény talán a legjobb írás az indulatos, nacionalista, háborús
írások között. Maupassant, Daudet s a többi aktuális háborús író néha és néhol
ad mûvészibbet is, de erõben, dühben senki többet. (Tolsztoj, sõt Schiller és
Móricz Zsigmond és minden valakik persze nem ide számítódnak, akik nem
csináltak politikai kenyeret a háborúból.)
Tehát
végre oda akarnék kilyukadni, hogy szabad volna ám haragos, dühös, nemzetes,
háborús írásokat is írni. Lehet és szabad, mert például énnekem látnom kellett
egy erdélyi dombi lakásról a székelyeknek õ szörnyû menekülésüket. Azóta se
tudok ép lenni, dolgos s önmagamban biztos, holott (csak) talán van bennem székely vér, de vagyok
a régi internacionalista magyar.
Ellenben
jön a székely, aki abból él, hogy õ székely, s ennek úgy meg kellene rendülnie,
mint az egész emberi civilizáció megrendült.
Elküldte
nekem valaki az Alkotmány 1918. jan. 6-i számát egy Kiss Menyhért-novellával,
címe: A tanító. Megint úgy gondolom, hogy ez ugyanazon Kiss Menyhért, kit
itt-ott olvastam, aki székely, legalábbis székelyeskedik. Mindig a neki kijáró
megvetéssel olvastam a nevét, s többször csak a nevét, mint amit írt,
cselekedett. Hiszem, hogy õ ugyanazon Kiss Menyhért, aki darabont volt velem
együtt, persze õ nem igazságból, s aki volt koalíciós, kongreganista, és minden
volt, lesz és lehet.
Kiss
Menyhért nem érdemelné meg, hogy ceruzám hegyére vegyem, de rettenetes eset
(óh, „e” betûs magyar nyelv) az õ esete. Én legalább két jeremiádot írtam
versben székelyekrõl, Pilisi Lajos egy egész könyvet stb., jót nem írt egyikünk
sem. De jön egy székely, s az ember azt várja, hogy legalább a megcsúfolt székelységnek
igaz lelke forog rajta.
És
mit érdemel a székely? Ezt érdemli a székely? Kiss Menyhért elkóborol
fájdalomért Elzászba, sõt Franciaországba, sõt Alphonse Daudet-hoz.
Sietek
a véggel: Daudet-nek van egy pompás háborús novellája: az öreg tanító, akit a
poroszok elzavarnak, összegyûjti a falu népét az iskolás gyermekek mellé, s
mielõtt meghalna, fölírja a táblára: „Éljen Franciaország”. Nos, ugyanezt
mûveli a Kiss Menyhért tanítója, ki szintén agg, s a falu népét összehívja, s a
román csapatok zúdulásakor szintén fölírja a táblára krétával: „Éljen
Magyarország”, s szintén meghal. Hát a székelyekrõl sokfélésen lehet
gondolkozni, de megvetni nem szabad õket. Aki pedig a székelyek miatt
fájdalomért, témáért Daudet-hoz jár, szégyellje magát, de nem egy kicsit, hanem
nagyon. Óh, szegény székelyek, akiknek bánatát, gyászát, tragédiáját az
úgynevezett hivatott költõ Daudet-ból szedi, még jó, hogy az öreg Jakab Ödön
nem írt ilyesmit.
És
most már igaz íráscélunkra is rátévedhetünk: a nevezetes Sienkiewicz-regényre.
„Bartek Slovik”, magyarul a „Hõs”, elvitetik, hogy hõs legyen, a porosz-francia
háborúba. Annyi köze sincs Moltkéhoz, Napóleonhoz, Bismarckhoz és a többihez,
mint ma nekem vagy neked, embertársam. Mégis õ lesz a leghõsebb, háború után
pedig tönkremegy, meghal, csúnyán, mert lengyel mégis. Ez a
Sienkiewicz-történet egyike a legjobb, legmaibb történeteknek, habár hézagos,
rosszkedvû. S ez a történet magyarabb a Kiss Menyhérténél, természetesen, de
magyarabb akármelyik mai háborús magyar vagy más írásnál. Örülök, hogy, talán
egy kicsit a magam mentségére is, beszélhettem a háborús irodalomról, e
semmirõl, ahol Kiss Menyhért mégis majdnem nulla volna, ha - Daudet nem volna.
Egyébként pedig éljen a Háború, de éljen Tolsztoj, Zola, s éljen a kicsi ember
is, ha nem - tolvaj.
Ny 1918. február 16.
Ady Endre
|