|
Az Országos Kaszinó nekem még ma is
több, mint az Akadémia vagy a Kisfaludy Társaság, holott mind a háromba
egyformán, tudniillik sohase vágyakoztam. De valahogyan, legharagosabb
korszakaimban is, a kitartott, balul járt, szegény magyar úri társadalom
kaszinói hivalkodásához titkos, atavisztikus szimpátiák vonzottak. Láttam vagy
látni véltem az una eademque nobilitas elvéhez az új, különös, görcsös
ragaszkodást, s ez meghatott, mint minden szép-szomorú emberi erõfeszítés. A
Nemzeti Kaszinónak, sajnos, még egy darabig nem lesz kutya baja sem, de az
Országosé már akkor kutyabaj volt, amikor a kutyabõrt suttyomban elengedték.
Már akkor, amidõn Werbõczire rálicitált komikus és logikátlan zárkózottsággal,
de kétséges értékû magyarokká vált svábok, cipszerek és egyebek által
majorizáltatta magát. Az Országos Kaszinó a Bach-korszak félalkotmányos
folytatásával s követõ emberivel összebékült s szerényen osztozkodó dzsentri
áltató lovagvára lett. Kár, hogy a hullafoltok csak most kezdõdnek látszani
rajta, kár, de olyan természetes, törvényes, mint minden e mai törvénytelen
Magyarországban.
[1918 eleje-közepe]
|