|
Ha
ez a név: Kaffka Margit, „nom de guerre” lenne, sok jó, igaz olvasó töprengne,
tanakodna: ki ez a nyugtalan, nagyon erõs író? Asszonyoskodó férfiú, aki
játékos komolysággal szeszélyes mintázatú, drága vásznakat szõ, vagy férfias
erejû asszony, de a nagy örök asszonyhibával: valamit ingathatatlanul
fölépíteni nem tud? De a Kaffka Margit neve, személyisége, írósága,
rendkívülisége, nagyszerûsége ugye nem vitás? Különben is én most a Kaffka
Margit regényeire, novelláira gondoltam, emlékeztem, s a verseirõl akarnék
írni.[4]
Bizonyos,
hogy Kaffka Margit is verseiben hiszi magát legjobbnak, legélõbbnek, hiszen ez
már régi dal. Imádja õket, s érzem a régi versei elé állított elsõ, vallomásos
sorokban a nagy szomorúságot. Miért nem láthatja mindahányat együtt, kik
tizenöt év óta vettek szárnyaló életet tõle? - de õ „szûzzé sírta szívét”, és
boldog.
Igen-igen,
az utolsó évek verseiben majdnem ingerítõen dicsekszik a boldogságával, de
végig a könyv: egy kálváriás emberélet. Jaj, egy asszony, aki ember, s mégis
egy túlságos asszonyt kell vagy kellene önmagában lebírnia. Nem is volna szebb
gõg, mint a Kaffka Margité, ha volna, egy asszony-emberé, kit úgy lehet, sõt
muszáj mérni, mint hasonló sorú férfiú-embert. Avagy megvan az a gõg, s azért,
hogy a legcsalogatóbb, szinte bûvészi, leggyönyörûbb szavú Kaffka-verseken se
tudtam nagyon megindulni? Megkövült talán a saját intellektusának csodálatában,
holott, lám, például Ignotus némely versében milyen szépen megfeledkezõ, szinte
elalélt. Teljes kiömlést, lávát Kaffka Margitnál ne keress, ha még olyan
boszorkányosan is utánozza mindezt. Éppen a pompás szavak s a pompás illatokat
keresõ hosszú sorok az õ eltakarói és leleplezõi.
Mégis
szeresse és írja tovább a verseit Kaffka Margit, mert ezek a versek mégis
gyönyörûségek, hiszen nekem is azok voltak, a kritikusan is olvasónak. Még az
is majdnem galádság volna, ha a regényhez, a novellához küldeném vissza ezt a
gazdag, ragyogó szavú, ritka magyar költõnõt, azaz költõt. Õ határoz, õ
parancsol, mert mûvész, s ha néhány verssora visszacseng most, éppen most,
bennem-belõlem: talán nem is volt egészen igazam.
És megbékélni bizony
Eljön-e az Úr, majd ha hívom?
Ha felhőkben, vizek sodrán, föld hűsén keresek
Két óriás, merítő, lágy, nyitott, örök tenyeret,
Mely kitárul se adva, se kérve,
Lehajthatom-e egyszer fejemet?
Feszült lelkem besimulhat-e végre
Az Isten óriás köd-tenyerébe?
Gyönyörû: nem cáfol meg talán egészen
engem, de gyönyörû, s költõ tud ilyen sorokat írni, aki bûvös rétor is. És
Kaffka Margit könyve nagyon szép könyv, történet, szomorúság, lemondásos hit a
boldogságban: mûvészet.
Örüljünk Kaffka Margitnak, mert õ [a]
feminizmus már megérkezett magyar diadala, egy asszony-író, akinek nem kell
udvarias, hazug bókokat mondani. Erõs ember, mûvész, kinek jó és biztos sorsa
van, s minden kritikák se tarthatnák vissza az életében adva adott, kijelölt
útjában, mely minden lendületében az övé.
Ny 1918. május 1.
Ady Endre
|