128. HOLLÓSY SIMON SORSA

Hollósy Simon elmenése a legfurcsább gondolatokra késztet és jogosít, mert hogy ez már megint egy átkozottan magyar és tragikus távozás. Ugye, hogy a magunk gusztusa és rejtett ravaszsága szerint valamikor fölszabadítottuk a jobbágyokat, s a jobbágyság mégis meg­maradt? Szegény úri és mûvész Hollósy Simon egy ilyen magyarul fölszabadult valaki volt, aki nem tudta, mit kezdjen a szabadságával. Egy képére nagyon emlékszem, ahol sokaságos figu­rával dolgozik gyönyörû színben, de bizony ezek a figurák alig látják s találják meg egymást. Úgy képzelem, hogy Hollósy Simon ilyenféle képekkel akart örülni az õ fölszabadultságának, holott mestere volt a rajznak.

Robusztus, nagy magyar piktor, akire szinte rákényszerít irodalmiságomban a Vajda Jánosra mutatás, mert ijesztõen hasonló sorsúak.

Egy anekdotát tudok róla, megtörtént, nem történt, mindegy, de több az igazságnál. Mindenki menekült már azon a vidéken, ahol õ festett: betörtek az oroszok. Már majdnem nyakoncsípte egy kozák, mikor egyetlen félig megcsinált vásznával, fejét csóválva, õ is elballagott. A Rákóczi-induló lehetett ez a megmentett vászondarab vagy valami több?

Magyar és alkotásra hívott zseni volt és nagyszerû pedagógus: ezt is lehetne néhány klasszikus példával magyarázni. Ezt a furcsa, bánatos nagyságát a kiemelkedõ magyar géniusznak, ki oltáriszentségétõl majdnem megfosztva él mégis, s örül, hogy új életeknek, új mûvész­egyéniségeknek szolgálhat. Nem hiszem egy percig, hogy ne fájlalta volna a legönösebb, legmûvészibb dicsõséget, de azt se, hogy nem valósággal mûvészet volt neki a tanítás.

Még öreg sasnak se mondhatom, mert nem volt öreg, csak éppen a nagyon magasat nem tudta beszárnyalni. Élete nem volt terméketlen, s hogy brutálisan végezzek véle, mint az élet: most lesznek csak igazán kelendõk a Hollósy-képek.

Ny 1918. május 16.

Ady Endre