|
Nagyon korán kezdtem olvasni, nagyon
sokat olvastam, sokáig nem válogattam az olvasnivalók között, s néhány év óta
megint e nem gazdaságos módszerre tértem. Állandó olvasmányom voltaképpen nincs
is más, mint a Biblia, de vissza-visszatérõ olvasmányaim szép számúak. Például
Jókai regényeit, olyikat talán negyvenedikszer, olvasom, emlékezéssel,
néha-néha és néhol-néhol az elsõ olvasás nagy szenzációjával. Külön örömem
megtalálni a még gondosabb Mikszáthnál is egy-egy anekdotának, ötletnek,
furcsaságnak ismétlõdését, elváltozását. Tanulságos olvasmányok ezek annak, aki
a mostani Magyarországot szeretné kicserélni egy kevésbé úrival, káprázóval, de
frissebb erejûvel, jobbal. Petõfit igazán, gyakran most néhány év óta olvasom
és szeretem, de Arany nagy bûnbánó megtérésem után se lett gyakran óhajtott
olvasnivalómmá. Shakespeare-re petõfisen áradozót nem írnék, de szintén kellett
s ma is sokszor kell mesés világainak némelyikében el-elbarangolnom.
Különös, hogy ama „mélyebb hatást”
reám az olvasmányoknak micsoda vegyes társasága tette hétéves koromtól máig.
Hétéves koromban kaptam nem éppen jól választott ajándékképp Kisfaludy Sándor
összes verseit; nekem ez a megnyílt mennyország volt. (Most jut eszembe, hogy
Csokonai Vitéz Mihályt majdnem legsûrûbben forgatom ma is könyveim közül, s õ
is nagyon fiatal koromban mámorosított meg.) Sue-regények s hasonlók után
Goethe forgatott fel, és a Torquato Tassot diákkoromban majdnem egészen
lefordítottam. Ha jól emlékszem, Byron, Baudelaire, Vajda János és Tolnai Lajos
voltak nagy, mély szenzációim. Ha még tovább sorolnám õket, még furcsább,
vegyesebb s együtt komikusabb volna a névsor. De az olvasnivalóimban is vallom
predesztinációs hitemet: mit el kellett olvasnom, kezembe került, akár boltból,
akár kölcsön, akár a vasúti kocsiban találtam. Vagy legalábbis evvel
vigasztalom magam, ha néha kétségeim vannak: vajon okosan, gourmand módra, jól
válogattam össze s fogyasztottam-e el irodalmi fogásaimat?
[1918. május vége]
|