|
Milánóban
ma Milánó népe a legbájosabb látnivaló. Ahogy nyüzsög, s csinálja a honneuröket
az idegennek. „Milánó világváros, bizony isten világváros.” Szinte halljuk a
milánói szívek ujjongását. Arcán egy új rang gõgjével és hitével néz reád a
milánói. Ha üres a Dóm, a milánói betódul - angolnak. Ha gyér népû a kiállítás,
kirohan - idegennek. Milánó apraja-nagyja lelkén hordja az ügyet. Hadd múljon
és hódoljon a világ. Mintha soros, csoportrendszer dívnék közöttük suttyomban.
Mintha rendezett és vezényelt tömegek járnák az utcákat s a kiállítást.
Szorgos, komoly és öntudatos mindenki.
Máskor
is kozmopolita arculatú Milánó. Ma minden percben elfelejtjük, hogy
Olaszország. Vidám tüdõvel habzsoljuk az Alpokról ömlõ levegõt. Tetszik nekünk,
hogy tiszták a házak és [az] emberek. Szélesek az utcák, és szélesek villanásai
a napi életnek. Milánó népének érdeme mindez. A megkomolyodott s majdnem
elolasztalanodott Észak-Olaszországé. Milánó és Turin: ezek már maguk-csinálta
nagyvárosok. Ezek már a szürke, izzadó és gazdagodó Európa városai.
Milliomosok, új sütetû vagyonnal s egyszerû névvel. Nyilván haragusznak is e
két parvenüre a múltból élõ olasz városok, sõt a dekadens Nápoly is. De mikor
ma a parvenüké a világ.
*
Tudás
és rend van sok a milánói kiállításban. Mese az, hogy ez a kiállítás olaszos és
könnyelmû. Sõt: németes és pedáns. Milánó elõbb megtanulta az expozíciók
leckéjét. Most mintha elsõ eminensként darálná el nekünk. Ez egy kicsit
lelketlen, és mihamar unalmas. Karakter, újszerûség, érdekesség és különösség:
kevés. Valami grandiózus a kigondolásban: semmi. Olaszország meglep talán egy
kissé produkáló képességével vagy maszkjával. A kiállító nációk azonban mintha
csak elegánsak és udvariasak akarnának lenni. Valamivel többek, mint
udvariasak: a belgák, franciák, japánok s némileg a magyarok. Jeles dolog, hogy
a magyar kiállítást valami furcsa, bizalmatlan érdeklõdéssel nézik az emberek.
De nézik, nagyon nézik, és ez a fõ. És a kiállítás a nyári katasztrófa után
foltozott kiújulásával is elsõrendû. De mintha sejtenék az idegenek, hogy
túlozunk. Hogy megerõltettük magunkat. Hogy a mi életünkkel s
fejlõdöttségünkkel nem arányos ez a megjelenés. Pusztai csárdán hatalmas arany
griff-cégér, ma mi tudunk legszebben hazudni Európában.
*
Milánó
kiállítása nem javította meg a nagy internacionális kiállítások rekordját. Azt
is bajos volna Milánóból megjósolni, hogy sokáig marad-e fönt még a
világkiállítás mai bábeli módszere. Bizonyos, hogy az internacionális
összecsõdülés egyre kívántabb és sûrûbb lesz. A nemzetközi delegációk, a
kiállítások, a kongresszusok stb. ezt jelentik. Ám meg kell tisztulnia a
nemzetközi összesereglés e sok zavaros, rendszertelen rendszerének. Nagy és
csalóka kirakat csak nem maradhat a nemzetközi kiállítás. Valami szabályozásra
gondolunk. Valami új tudományra, mely a kiállításokon hitelesen számol be erõkrõl
és képességekrõl. Talán az interparlamentáris konferencia fogja kapni valamikor
ezt a föladatot. Hiszen ma is már sokan embrióját látják e konferenciában az
európai Egyesült Államok parlamentjének. Ez a parlament döntené majdan el
talán, hogy hol legyen kiállítás. Mit és hogyan hordjanak itt össze. Mi az, ami
látnivaló, s mi az, ami csak tanulságos. Végre is minden tanulságosat úgysem
lehet összehordani az egész földgolyóról. Úgy sejtjük, hogy a világkiállítás
vásárjellegét a szocializmus fogja megnemesítve kicserélni.
*
Szeretne
az ember ditirambbal írni, valahányszor Belgiumról ír. Még a túlzó lelkesedés
sem túlzó. Ez a kis egyéniségtelen és nációtlan náció csodálatosan nagy ma.
Talán azért, mert egyéniségtelen és nációtlan. Okvetlenül õk az elsõk Milánóban
is, a belgák. Valamerre, amerre mindannyian megyünk, õk törnek legügyesebben.
Íróikban, mûvészeikben, pénzembereikben s iparosaikban is van egy kicsi valami,
ami már a megérkezett Jövõ. Amit csinálnak bárhol, nem meglepõ. Hanem
biztonságos, otthonos, gazdag és elegáns. Szinte célhoz-érés látszik ott is,
ahol csak kísérleteznek. Mert már vérükben van cél és ízlés. Az õ
iparmûvészetük az elsõ iparmûvészet ma Európában és a világon. Egy egyöntetûen
elõretörõ, választékos, pompás kis társadalom tükre. Fölivott esztétika még a
szemétseprõjük is. Harmonikus meghódolás a mûvészet, mégpedig az új törekvésû
mûvészet elõtt minden kis darabjuk.
*
Este
pedig olyan Milánó és kiállítása, mint egy tündérvilág, melyben kiütött a
revolúció. A Simplon-kapun még egyre tódul be a nép. És özönlik ki-be. Nappali
fénynél hevesebb, villámos fény. Csodálatos zöld pázsitok a kiállítás parki
felében. Zene mindenütt. Itt Wagner, ott Bizet, emitt Brahms magyar nótái,
amott angol-néger dalok. Berber, szudáni, japán, néger arc jelen meg olykor az
áramló tömegben. Mosolygó vagy egykedvû arcok. Elnyeli õket a fehér, unalmas
arcok tízezre vagy egy fa árnyéka. És elõttünk, hogy a kiállításról berobogunk,
a Dóm, mely belemereszkedik a hideg, kékhomályos magasságba. Ez: szépség.
Milánónak kevés köze van hozzá. A kiállításnak még kevesebb. Ez a szent,
októberi éjszaka. A derûs és árnyas, enyhe és hûs, békés és nyugtalanító. A
vasút felé lázasan és sokan mennek. Furcsa dolog, de Milánóból könnyû szívvel
lehet elutazni.
(Milánó,
október 12.)
Budapesti Napló
1906. október 18.
Ady Endre
|