|
[Nyilatkozat Pekár
Gyula támadására]
Pekár
Gyulának, e nem kellõen szimpatikus irodalmi amatõrnek, a provokált „fiatal
barátaim” helyett én üzenek valamit, aki Pekár Gyula számára se fiatal, se
barát nem lehetek. Pekár Gyula nyolc kompakt „nyugati évvel” dicsekedik el, s
eszébe nem jut, hogy Baudelaire-nek olyan inasa is lehetett volna, aki kilenc
évig szolgál nála, de ennek az inasnak sohse lett volna bátorsága irodalmi
monstrepörökbe[n] magát bíróul fölléptetni. Bibi, La Purée, Verlaine rongyos,
õsdiák asztal- és utcatársa szintén nem bátorkodott soha akár Anatole
France-ról, akár Rimbaud-ról cézárian nyilatkozni. Pekár Gyulát a Herczeg
Ferenc írósága, sikere vadította meg valószínûleg - s így is tudom -, s
elhatározta mint erõs, daliás ember, hogy õ is nagy író lesz. Aki ilyen
jelentéktelen és oktalan ok miatt lett íróvá, s aki azt se tudja, hogy bizonyos
defektusokat nem nyolc kompakt „nyugati” év, de öt nemzedék se tud betölteni,
az ilyen ember hallgasson. Örüljön, hogy írhat, hogy van hely, ahova írásait
lerakják, s hogy vannak emberek, akik õt komolyan írónak vallják, az ilyen
ember örüljön, hogy él. Ami a cikk szó szoros „érdemi” részét illeti, a Pekár
Gyula írásánál naivabb, rosszul ravaszkodóbb, informálatlanabb s a logikáról
desperáltabban lemondó írást még Magyarországon sem olvastam, ahol pedig, jaj,
szörnyûek az állapotok, s az ember kénytelen Herczeg Ferencet írónak elfogadni
csak azért, mert Pekár Gyula is van. Pekár Gyula kedvéért már ez is túlságos
volna, amit e néhány sorban mondtam, de vannak Tisza Istvánok, Rákosi Jenõk,
Kiss Józsefek és mások, olyanok, akik megriadtan védekeznek, rugdalóznak minden
európaian magyar lehetõség ellen: voltaképpen nem Pekárnak, hanem ezeknek megy
ez az üzenet.
FM 1911. január 3.
|