|
Lapunk 5-ik számában egypár
figyelmeztetõ szót intéztem a budapesti Egyetemi Kör vezetõségéhez.
Hogy a figyelmeztetés jogos volt,
azt talán õk maguk is érzik, csak beismerni nem akarják.
De ha õk alaptalannak tartják is,
mellettem áll a debreceni fõiskolai ifjúság nagy része, melynek hangulata és
állásfoglalása a cikk megírását lelkiismeretbeli kötelességemmé tette.
Az Egyetemi Lapokban két válasz is
érkezett számomra.
Elõre is kijelentem, hogy egyik cikk
írójával sem lehet vitatkoznom. Hogy saját tévedéseiket nem hajlandók
beismerni, azt megértem, de hogy jogos méltatlankodást mutatva meg sem
próbálják állításaimat megcáfolni, hanem a már jól ismert fõvárosi modorral
vadul nekem s az egész debreceni fõiskolai hallgatóságnak rontanak - ez, míg
egyrészrõl érthetetlen, másfelõl kizárja azt, hogy velök vitába
bocsájtkozhassam.
Mikor õk a cikk lényege, sõt az
egész cikk helyett a dolog lényegéhez nem tartozó dolgokkal foglalkoznak, és
személyeskedéssel akarják elterelni jogosan megbírált eljárásukról az
érdekeltek figyelmét, már mintegy beismerõ vallomást tettek.
Ha csak egy csepp jóakaratot vagy
jóhiszemûséget fedeztem volna fel cikkükben, ha csak egy kérdésemre is
válaszoltak volna, én magam is ezer örömmel munkálkodnék az esetleges
félreértések eloszlatásán.
De õk nem ezt tették.
A szokott pesti fölénnyel és hanggal
igyekeznek elhallgattatni bennünket.
Ilyen
hangon vitatkozni nem tudok.
Választ
vártam, mely megnyugtasson, s ahelyett - minden kérdésemtõl eltérve -
személyeskedõ támadást intéztek lapunk és saját személyem ellen.
A
„fõvárosi modor”-ból leckét venni nem akarok, egyéb okom pedig válaszolni
nincs, mert az Egyetemi Lapok cikkei nem cáfoltak, hanem sértegettek!
Debreczeni
Főiskolai Lapok 1899. február 25.
Ady Endre
|