|
Van nekem egy szerencsétlen ódaköltõ
barátom.
Azaz, fájdalom, csak volt.
Tegnap hírtelen elhunyt, egy
veszedelmes jámbusroham a sírba ragadta.
Tegnap este még együtt ült velünk az
Angol királynõ bohémasztalánál a mi
Mozgó Jámbus barátunk, s hidegvérrel adott elõ öt percig tartó jámbikás mesét,
de már egy-egy, a beszédbe csúszott trocheus sejteni engedte a katasztrófa
közeledtét.
És csakugyan…
Minden esõ láb után több verejték
verte ki arcát, s hiába küzködött a szerencsétlen, jámbusai egyre gyengébbek
lettek.
A szívünk majd megszakadt, mikor
nehéz kínját szemléltük. - De segíteni nem tudtunk.
Az ötödik trocheus után csak
felordított, s székestül együtt lefordult.
Hozzárohantunk, nagyon szenvedett
szegény.
- Jámbikám, mi lelt? - kérdeztük
tõle.
Ajkai mozogni kezdtek, arcán
látszott a rémítõ küzdelem, végre diadalmasan ordított fel:
- Im’
jó barátim, itt a vég!
Lehunyta szemeit, meghalt. Arcán a
glorifikáció büszke fénye ragyogott: az
utolsó szavakat szép jámbusokban mondta el.
Debreczeni Hírlap
1899. március 3.
Adieu Bandi
|