|
Tegyük fel, hogy én Komjáthy János vagyok.
Akkor én így gondolkoznék:
- Igaz ugyan, hogy „Shakespeare-t vagy jól
kell adni, vagy sehogy, de adni kell”, és ez a mondás a szubvencionált vidéki
direktornál operára is teljesen áll - de a dolog mégiscsak nagyobb megfontolást
érdemel.
A szubvenció szép, ki is fizetik, de
mégsem fizeti ki magát.
Elõször kevés, másodszor nagyon kevés,
harmadszor alig több a semminél.
No, de legyünk gavallérok! Ezt úgyis
elvárják egy debreceni színidirektortól. Tekintsünk el holmi hitvány
anyagiaktól, s szánjuk el magunkat zenekultúrai misszióra. Neveljünk
zenekedvelõ közönséget!
De vajon én, az én operaelõadásaimmal jól
szolgálom-e ezt a nemes célt?
Eltekintve attól, hogy nekem lehetetlen
kifogástalan, mûvészi elõadásokat produkálnom; ha produkálhatnék is, vajon
okulna-e abból az én majdnem zeneanalfabéta közönségem? Mert hát tudtommal az
olvasást sem irodalomtörténetbõl szokták tanítani?…
De hát mit is csináljak én már most?
Felvilágosítom az intézõ köröket, hogy a
debreceni intelligens közönség egy részének lehetnek ugyan igényei
operaelõadásokra, de ezeknek az igényeit nem tudom az én gyenge elõadásaimmal
kielégíteni. A közönség nagy része pedig nem kér az operából sem jó, sem rossz
elõadásban.
Így gondolkoznék és így tennék én,
feltéve, ha Komjáthy János volnék!…
…Ámbár az ördög tudja! Szegény direktor
annyiféle tanácsot kap, hogy azt se tudja, melyiket kövesse!
Debreczeni Hírlap
1899. március 4.
|