Itt a tavasz, a tavasz pedig elviszi
tõlünk színészeinket.
Még nincs egész közel a válás, de már a
búcsú keserûségét érezni véljük, s már kísért bennünket a kérdés: mi lesz, ha
színházba járni nem lehet?
Mikor vándormadarak módjára visszatérnek
hozzánk, hogy örülünk a visszatérteknek!…
Azután már kezd bennünket megszállni a
spleen. Kezdünk kritizálni.
Pláne, ha a kritika véletlenül
kötelességünk is, nem mulasztunk el egy alkalmat sem, hogy kifejezést ne adjunk
kedvezõtlen véleményünknek.
Azután telnek, egymás után telnek a napok.
Felragyog a kikelet, a fény és virágillat
korszaka.
És mikor körültünk minden ébred és
megelégedést áraszt, már nekünk számolni kell a közeli elválás keserûségével.
Most már olyan megbánásfélét kezdünk
érezni.
- Szegényeknek hányszor okoztunk
kellemetlen percet az igazság goromba kimondásával.
Mégis mihozzánk közelebb állanak, s ha
elmennek tõlünk, úgyis szerez nekik más szomorú perceket, miért ne enyhítsük mi
azokat szíves jóindulattal.
És megkezdõdnek az elõzetes búcsúk: az enyhe, kedves
kritikák.
A vándorútra kész színészsereg elõször
nehezen találja bele magát az új helyzetbe, s csak késõbb tudja meg a változás
okát.
- Istenem! de jó volna állandóan búcsúzni - gondolják magukban.
És igazuk van, olyan kedves dolog a búcsúzás - a közeli visszatérés
reményében!…
Debreczeni Hírlap
1899. március 10.
Adieu
|