|
Pár évvel ezelőtt Sarah Bernhardt
párizsi színházában egy merész problémájú darab került színre.
Egy leány volt a dráma hősnője,
ki ártatlanságot vár leendő férjétől.
Szóval a dráma azt a kérdést veti fel,
hogy vajon csak a férfi várhatja a nőtől a tisztaság megőrzését
a házasság számára, vagy egyedül a nőé ez a kötelesség, s a férfi a
legviharosabb úton evezhet a házasság kikötőjébe?…
Párizsban kevesen gondolkoztak a probléma
felett, de annál többen nevettek rajta.
A dolog ugyanis úgy áll, hogy a becsület fogalmát a férfiak alkották
nemcsak a maguk, hanem a nők számára is.
Márpedig nincs olyan alkotása az emberi
szellemnek, melyben egy parányi önzés ne volna, és nincs olyan fogalom, mely
ruganyosságra nézve a becsület fogalmát felülmúlná.
Van azonban egynéhány férfi, kiket
bizonyára betegeknek tart, s van egypár nő, kiket elkeseredett
feministáknak gúnyol a modern felfogás.
Ezeknek csak egy képük van a
becsületről. De ez az egy kép kizárja a bukott leányt éppen úgy, mint azt
a férfit, ki ravaszul ejti meg a fiatal nő ártatlanságát.
A fõvárosban most folyt le egy
dráma. A csábító férfit öngyilkosságba kergette a szerelembõl bukott
ártatlanság zokogása…
Szokatlan, megfejthetetlen eset -
ezt mondja bizonyára a legtöbb ember.
De azok, kik a nõi becsület
szentségében hisznek, nem sajnálják a csábító halálos sebét.
A becsület szintén örök emberi.
Aki becsületet rabol, az csak
halállal mentheti meg a saját becsületét.
Törvény ez, mert még vannak, akik
hisznek benne…
De azért meg vagyok gyõzõdve, hogyha
akad egypár ember, aki ezt a pár sort el is olvassa, olyan alig akad, aki ne
tartsa naivnak a becsületnek ezt a teóriáját.
Mert a becsület fogalma olyan
ruganyos valami, legkivált pedig a nõi becsületé!…
Debreczeni Hírlap
1899. március 17.
(a.)
|