|
Géczy darabját két szenzáció elõzte
meg.
Az elsõ az volt, hogy a szerzõ
vidéki színpadon volt kénytelen elõadatni, mert a fõvárosi színházak
ismeretlen, de sejthetõ okból visszautasították. A második szenzáció a
szerzõnek az a nyilatkozata volt, melyet a darab eredetérõl, meséjérõl tett.
Ennyi reklám különben mai
viszonyaink közt szükséges egy darab sikeréhez.
Ezt a sikert a mi színpadunkon
elérte a Géczy darabja. Nem volt zajos, hatalmas, csak olyan, amilyet egy-egy
gondolkozni késztetõ, komoly alkotás arat, mely mély tartalmával sokkal jobban
eltölt bennünket, mintsem a külsõ sikert növelni eszünkbe jusson.
Sokat szeretnék errõl a Sárdi-házról
írni, de, sajnos, szem elõtt kell mindig tartanom, hogy a nap krónikája az
elsõ, s az én kritikámnak nagyon kevés hely jut.
Mert a Géczy darabjával érdemes
volna hosszan foglalkozni.
Ha a Gyimesi vadvirág szerzõjének
színmûírói talentumában kétkedett eddig valaki, utolsó kételyét is eloszlatja a
tegnap látott darab.
Egy hatalmas lépés ez a Hauptmannok
és Sudermannok igazsága felé. Megdöbbentõen igaz rajza az embereknek egy bár
szokatlan, de az életbõl kiragadt történet keretében, mely megtágul néha a
szerzõ önkényébõl, de a mesének valószínûtlenségbe olvadását sehol sem engedi.
A népszínmûíró Géczy felhagyott a
primadonnákért létezõ népszínmûvekkel, s ír egy igazi drámát, melyben nincsenek
nótabetétek, de van élet, igazság és megrázó tragikum. Ezt elvártuk a Géczy
talentumától, mely már annyi értékes dolgot produkált, s amelytõl még sokat, nagyon
sokat várunk.
A darab meséje röviden a következõ:
Sárdi Tamás (Szacsvay S.) dúsgazdag,
hajlott korú parasztember belebolondul egy színésznõbe. Õrült szerelmének
feláldozza családját, leánya boldogságát, vagyonát és saját életét. A nõ egy
hitvány némber, kinek egy hozzá hasonló hitvány lelkû szeretõje van. Hozzámegy
Sárdihoz, hogy szeretõjét megtartsa és úrrá tegye. Csalják, nyomorultul csalják
a szerelemtõl elvakított embert, míg Sárdi leánya (T. Halmy Margit), kit
mostohája képes lett volna becsülete látszatáért a szeretõjéhez hozzáadni,
mindent fel nem fedez, s fel nem tár apjának. Az obligát, eltévedt szerelmes
levél a dolgot bizonyossá teszi. Sárdi gyilkolni akar, azután más bosszút
választ. Behívja a két bûnöst a szobájába, s együtt hal velük a rájuk gyújtott
ház izzó parázsában.
Ez a darab meséje. Hatalmas
verizmussal, bámulatos erõvel, biztos hatáskeltéssel folyik le elõttünk.
Alakjai - egypár kivételével - hús
és vérbõl valók, bántóan igazak, egyik-másik majdnem ismerõsünk.
Direkt problémája nincs, de nagyon
sok dolog felett kényszerít gondolkozni. Szívvel és ésszel de sok igazságot
szûrhetünk le belõle! Benne van korunk összes küzdelme az erkölcsi tradíciók és
a modern erkölcstelenség aljassága között.
Hatalmas dolog a darabnak befejezõ
része is, kár, hogy a színpadon nem felelhet meg az illúziókeltés
elengedhetetlen követelményének.
Csak egypár reflexióra lévén
helyünk, nem térhetünk rá a darab tagadhatatlanul szépszámú, de jelentéktelen
tévedéseire. Túlságos tért enged a szerzõ az epizódszereplõknek, egypár
lélektani hibát felejt a Sárdi Tamás szerepében, s teljesen lehetetlennek
rajzolja a színésznõ Balla Irén (Fáy Flóra) alakját. Felesleges benne a
ripacsszínészek különben ötletes jelenete, s hihetetlen, hogy az imádott nõ
hûtlenségérõl értesült Sárdi tízperces monológot tudjon tartani.
Ezek s az ezekhez hasonló tévedések
nem vonnak le sokat a darab értékébõl. A Sárdi-ház hatalmas alkotás, melynek
nyelvezete is mûvészi, nemes, szép.
Az elõadás elég jó volt.
Két szereplõ játéka mûvészi színvonalon
állott: a Szacsvay Sándoré és a T. Halmy Margité.
A többi szereplõk is jók voltak.
Említést érdemelnek Bárdos Irma, Kiss Irén, Sziklay, Tanay, Ódry, Rubos és
Makray. Fáy Flóra lehetetlen szerepét sok valószínû vonással próbálta
elfogadhatóvá tenni.
A szépszámú közönség jól fogadta a
darabot.
Debreczeni Hírlap
1899. március 22.
(a-e.)
|