|
A 30 év előtti novellák
hősnőjüket legalábbis Margitnak nevezték; a hős ellenben a
Tihamér nevet Aladárra nagyon nehezen engedte le. A név mellékes. A régi
Margit- és Tihamér-féle históriákban - ha igazság kevés is - meglehetős idealizmus
volt; pedig idealizmus nélkül nincsen poézis.
Ma
már a novellákat helyettesíti a tárca. Egy új ízlés és irányzat képviselõje
vagy csak azt bitorló? - lehet rajta vitatkozni, de az tény, hogy tárcát ma már
mindenki olvas - még Gyulai Pál is…
Amit
pedig elõre bocsátottam eddig, az nem akar holmi irodalmi kérdés taglalása
lenni. Ez nagyon veszedelmes dolog, mert nálunk az irodalmi kérdéseket negatíve
tárgyalják: semmit se bizonyítanak, de mindent tagadnak.
Ha
mármost én elég merész volnék felvetni a sok eldöntetlenül maradt probléma
közül csak egyet is, ha a kérdésre még merészebb volnék természetes ésszel;
nagyképûsködés nélkül feleletet adni, olyan alaposan lecáfolnának, hogy a sok
tagadás után csak az lenne bizonyos, hogy a kritika egyhangúlag szamárnak
nyilvánított. Mivel pedig a „szamár” szó egyik nemzet nyelvén sem szokott bók
lenni, még magyarul sem - bár gyakran használják -, jobb és hálásabb lesz
tárcatárgyról írni. „Tárgyról” és nem „tárgyat”. Szoktam ugyan én is
megfigyelni, de a részletek nálam könnyen elmosódnak: Én részletezés helyett
gondolkozni szoktam a tárgyról, ez pedig nagy hiba annál, ki modern író akarna
lenni. Szerencse, hogy nem akarok!
A
tárcatárgyam, melyet nem megírni, hanem amelyrõl csak írni akarok - mégis
modern.
A
hõsnõ nem Margit, mondjuk, hogy Jolán, a hõs egy közönséges János. - A modern
tárcák hõsei közönségesek névre és jellemre, hanem amit az író érzelem- és
gondolatvilágukról ír, az a legvadabb perverzitás. Szerencse, hogy mindenik
szívében gyõz az egyformán nyilvánuló önzés; amit a modern író - talán jogosan
- korszellemnek tekint. Tihamér és Margit boldogságának akadálya legtöbbször a
szülõk elfogultsága volt. Ha ez akadályt legyõzték, egymás karjaiban lettek
boldogok, ha ez nem siketült, a közös sírban lettek egymáséi, aminél nagyobb
boldogságot a 60-as évek érzékeny nõi szívei gondolni se tudtak.
Jolán
és János szintén nagyon szeretik egymást. Lehet ugyan, hogy nekik nem elég a
boldogságra, hogy egymástól távol ugyanazt a halvány holdat nézzék ábrándozva;
Jánosnak talán nem kell térdelve esdekelni egy leheletszerû kézcsókért; ez mind
lehetséges, de az bizonyos, hogy boldogságuk a szülõk véleményétõl függ
legkevésbé. Tihamér a régi jó idõkben versekben önté ki „szûje”-panaszát, János
magára vállalja, hogy megszerzi valamelyik legújabb szenzációs francia regényt,
melyet, ha magyar író írt volna meg, katalógusba sem vennének, s a
szerencsétlen írót a kávéházi kasszatündér is felkérné, hogy távol tartsa magát
a kasszától, mert õ féltékeny a jó hírnevére.
Ha
Margitot és Tihamért az író összehozta is az „õsi park egy költõi szép helyén”,
nagyon vigyázott, hogy már a második csók után megmagyarázhatatlan félelem
támadjon a Margit kis szívében, s minden magyarázat nélkül távolítsa el a
lovagias Tihamért; Jolán és János találkozóján a fuldokló, szenvedélyes
csókoktól mámoros lesz az éji levegõ, s a Jolán illatos, nehéz Loreley-haja
beborítja a János lüktetõ fejét. „Ne menj, csak még egy percre!” sóhajtja
János, s egy félórát tölt még ott Jolán, s mikor elválnak, a hideg szél, mely
fejét hûsíti, alig tudja lecsendesíteni felkorbácsolt vérét. - Boldogságuk
akadályát hamar legyõzik, ha másképp nem, hát nehezen ugyan, de sors elõtt
meghajolva, elválnak egymástól, s újra kezdik - kiki egy mással - az elõbbi
regényt. Megterhelt telekkönyv, kaucióhiány, elmaradt kinevezés, Jolán flörtje
egy csinos nadrágú huszárral, mind elég ok a „legszenvedélyesebb szerelem”
csõdjének a bemondására.
A
modern író erkölcstana ruganyos. Õ nagyon nehezen mond ki kedvezõtlen ítéletet
egy leányról. Légyottokat adat vele, egy nap három szerelmet valló ficsúrnak
szorítja meg jéghideg kezét sokat ígérõen, biztatóan, de kacérnak dehogy
mondaná ezért.
Elviszi
a bálba, hol egy észrevétlen pillanatban János megcsókolja a Jolán fedetlen
karját, ám azért Jánossal két hét múlva otthagyatja Jolánt (mert 5000 frttal
kevesebb a hozománya, mint hitte), s bár mindkettõ bús egy kicsit, mindkettõ
túlságosan jó kedélyt mutat, mert félnek a „gyerekes érzelgés” vádjától.
Szegény
Elemér ilyenkor golyót nyelt, Margit virágillatba fulladt; ez, ha egy cseppet
émelyítõ is, de intenciója nemességét, felemelõ idealizmusát tagadni nem lehet.
Miért is nem õszinte a modern író?
Miért nem vallja be, hogy nincs már szerelem? Mert amit õ szerelemnek nevez,
annak talán kapnánk találóbb elnevezést is?…
No, de hagyjuk a kritikát, hiszen
Jolán és János „szerelme” hódíthat nagyon, hiszen az efféle históriák közül
egyet-egyet öt-hat zsúron sem tudnak eléggé elkoptatni.
No, aztán a zsúrok!
Ha van alapjuk a modern
tárcatárgyaknak, akkor ez alapot legtöbbször a zsúrok adják, ahol János úr mint
dédelgetett asszonybolondító szerepel, Jolánt pedig asszonybarátnõi fojtanák
meg egy kanál vízben, mert férjeikkel kacérkodik.
Néha aztán megembereli magát a
modern író, s meghajolva a házasság intézménye mint társadalmi szükségesség
elõtt, elhatározza, hogy Jánost és Jolánt összeházasítja.
János már kifáradt a Don Juanok ezer
izgalmában, Jolán megunta a céltalan flörtölést, szóval mindketten megértek a
házasság nyûgére, amire ugyan nem vágynak, s amibe csak kényszerûségbõl
egyeznek bele. Jánosnak már sok az adóssága, Jolán a 20-as években lejt.
Amolyan mellékes indokként néha szerepel holmi kellemes visszaemlékezés
valamelyik egykori, bizalmas találkozóra.
És csak a házasság után jönnek meg a
remek témák!
Klub, kártya, szeparék, szõke vagy barna
énekesnõk a János úr részérõl; csörgõ kard s egyéb vigasztalások õnagysága
számára.
Ebbõl, ezekbõl lesznek divatos
tárcák, modern regények, olvasottak, kapósak.
Hölgyeim és uraim, íme, az önök
alakja a modern irodalomban.
Mert ezek az írók vagy igazat
mondanak, s önök, olvasóik magukra ismernek, vagy hazudnak, rágalmaznak, s önök
ezt szívesen veszik.
Az irodalom eszmék, áramlatok hatása
alatt áll, s hû tükre a társadalomnak, honnan alakjait veszi.
Legalább így tartjuk mindnyájan.
És akkor a mi társadalmunk vagy
gyönge erkölcsi alapon áll, vagy mert félrevezetett, íróink által félre is
értett.
Ez utóbbit hiszem én inkább, s
hiszem azt, hogy önök, hölgyeim, hófehér Margitok, lovagjaik idealista
Elemérek, Tihamérok tudnának még lenni, ezeknek fellegekben kóválygó,
hiperideális gondolkozásuk nélkül.
Jolán kisasszonyhoz és János úrhoz
pedig semmi közöm.
Szil 1898. április
3.
Ady Endre
|