112. DRÁMAÍRÓK

Azok az emberek, kik magukat nagy gondolkozóknak tartják, szeretik a mi korunkat átmeneti kornak tekinteni, melyben ezer új eszme és törekvés keres kibontakozást, s az emberiség hihetetlen sok táborra oszlik.

Ez volt az én hitem is még akkor, mikor magam nagy gondolkozónak tartottam. Bizonyos korban minden ember táplál magáról ilyen véleményt. Ez az a bizonyos Sturm és Drang korszaka.

Azóta rájöttem, hogy az emberek világért sem oszolnak annyi sok táborra. Nem. Az emberiség­nek csak két faja van. Az egyik, amely drámákat ír, a másik, amely drámákat nem ír.

Ez utóbbiaknak a száma nap-nap után csökken. Így hát nagyon félő, hogy úgy jár a drámaíró emberiség is, mint a magyar parlament: nem lesz ellenzéke.

Hihetetlen, milyen nagy arányokat öltött nálunk a drámaírás. Egyedüli foglalkozás, hol a Smith-féle teljes termelési szabadság uralkodik. Aki ismeri a betűket, az drámát ír. Aki ismeri az Akadémiát, pályadíjat nyer. Aki ismeri a színigazgatókat, annak előadják a darabját. Aki ismeri a klakkot, azt legalább hússzor kihívják a függöny elé. S végre aki ismeri az újságírókat, az jó kritikát kap.

Szóval teremnek a darabok napról napra.

A Parnasszuson nincs is már senki másnak helye, csak a drámaírónak. Drámaírókról zeng most csak az ének, övék a mennyország, hatalom és dicsõség.

Aki pedig ezeket nem hiszi, olvassa el nap-nap után a lapokat. Lehetetlen, hogy az ne jusson eszébe, hogy ennyi remekmû dacára hogy nem lehet élvezni az utolsó évek Smith-féle drámatermelésébõl három darabot sem?…

A kérdés elég kínos, de nem tanácsos feltenni. Elvégre is az emberiség nagyobbik fele már drámaírókból áll!…

Debreczeni Hírlap 1899. április 13.

-d-