|
Szegény Kozma Sándor! Õ se hitte volna,
hogy az a szép huszárélet úgy is végzõdhetik, hogy az embert csendes, békés
idõben is agyonpuffantják.
Olyan szép élet az a huszárélet. - Úgy
gondolta azt szegény Kozma Sándor is. Az ember alá jó lovat adnak, hosszú
kardot köthet, s a fehérnépnél is több a becsület.
Ámbár bakának lenni sem komisz dolog, de a
huszár - az mégiscsak más.
Hát más. Annyi tény, hogy huszáréknál se a
huszár számít, s a baka se sokat numerál. Egy ember a században, s ha kibukik,
jön más a helyébe, mert a századnál békében is elõ van írva a létszám.
Hogy véletlenül nem rendes körülmények
között csorbul meg a létszám? Abban sincs semmi. Hiszen olyan kicsiny dolog egy
emberélet. A hadsereg biztosítva van létszám tekintetében, s mégiscsak ez a fõ.
Mikor egy huszárnak kitörik a nyaka a
hadgyakorlaton, vagy egy másiknak nincs annyi esze, hogy átlássa a katonaélet
boldogságát, s meggyilkolja magát, vagy egy harmadikat, mint a szegény Kozma
Sándort, agyon céllövik - hát ilyenkor szép csendben elvégzik az eseteket, sõt
még gyöngéd figyelemmel a szülõket is tudatják róla. Olyik pláne még olyan
kitüntetésben is részesül, mint Kozma Sándor: a tisztikar is koszorút tesz a
koporsójára.
Kozma Sándor tehát nagy kitüntetésben
részesült.
Meglõtték, és szép temetést rendeztek
számára. Bizony,
bizony, csak szép is ez a huszárélet…
Valamelyik kis faluban azonban keservesen
zokog egy szegény család. Egyszerû falusi emberek, akik nem tudják felfogni a
tisztességet, ami szegény fiuknak kijut.
Még talán vádolnak is valakit. Talán
nem megy a fejükbe, hogy õk felnevelik szép, derék legénnyé az õ gyermeköket, s
a katonaságnál egyszerûen agyonpuffantják…
Ilyenek ezek a korlátolt falusi
emberek…
Debreczeni Hírlap
1899. április 15.
(-d-)
|