|
Úgy estefelé, mikor beállt az alkony, s a
hűvös szél tagadja a tavaszt, valami mámorba ringató illatfelhő száll
végig a poros utcákon.
Nyílik az orgona!…
Az orgona, a május és a szerelem virága.
Úgy elkábít, úgy elszédít, mintha maga
volna a virágos múlt, az illatos emlék.
Az orgona a múlt virága, hiszen
azért a szerelemé is. Mert a szerelem is a múlté.
Óh, én már kezdem hinni, hogy a
szerelmet az emlékezés teremtette meg. A szerelem a múlt ragyogása, de szerelem
nem létezik, csak a poéták találták ki.
Mi az a szerelem?
Egy erõs érzés, melyet a múlt fénye
ragyog be, s melyet maga a múlt teremtett.
Valaha láttunk egy édes leányarcot.
Akkor még nem tudtuk, hogy az arc festéktõl piros.
Valahol találtunk egy szívet, mely a
mi bolond poéta lelkünket megérteni látszott. Akkor még nem tudtuk, hogy ez
csak tettetés.
Valaha verseket írtunk egy szép
leányhoz. Akkor még csak elhitettük magunkkal a szerelmet!…
Azután teltek az évek. A nyomorult
emberek hitvány pimaszsága megutáltatta velünk a jelent. Megkoptunk. Megundorodtunk a jelentõl, az élettõl -
magunktól.
És mivel gyávák vagyunk öngyilkosok
lenni, más enyhülést keresünk. Belekapaszkodunk a múltba, s érezzük a
szerelmet. Elhitetjük magunkkal, hogy az az édes arc az ártatlanság glóriájától
ragyogott. Hogy az a dobogó szív megértette a mi lelkünket. Hogy azok a versek,
amelyeket akkor írtunk, az igazi szerelem himnuszai voltak.
Így leszünk szerelmesek, ez a
szerelem!
Édes, mámorító orgonavirág, légy
ezerszer áldva. Elhitetted velem, hogy valaha még én is szerelmes voltam!
Debreczen 1899.
május 2.
a.
|