|
Történt pedig egy szép téli estén,
hogy szól vala hozzánk egy régi debreceni újságíró, Than Gyula szerkesztõ.
- Fiúk, Debrecenben már elfelejtik,
hogy újságírók is léteznek a világon. Szegeden is nagy a harag. A V. H. O. Sz.
javára mindenütt rendeznek egy kis haszonnal járó újságíró-estélyt, csak mi
hallgatunk némán, elmerülten. Csinálni kéne valamit!…
Szeget üte pedig ez a dolog a mi
fejünkbe, s elmenénk a mi érdemes és szeretett elnökünkhöz, mondván:
- Mi urunk, szeretett elnök urunk. Nem jól
van ez így, ahogy van. Csinálni kéne valamit!
Tetsze a beszéd az elnök úrnak, s készíte
szívhez szóló, szép felhívást 300 debreceni elõkelõ hölgyhöz, kérve õket,
alakítsanak egy rendezõ százas hölgybizottságot.
Hajlandóknak is mutatkozának erre vagy -
tizenketten.
Program is volt már, minden is volt már,
de az is bizonyos volt már, hogy - vendég lesz a legkevesebb.
Ennek már okai is voltak!
Elõször is a m. t. hölgyeink
elvárták volna, hogy mind a háromszázójukat külön-külön egy fiákerezõ deputáció
kérje fel.
Arra persze nem gondoltak, hogy mi,
kik éppen a közönségért dolgozunk, nagyon nem érünk rá fiákerezni, azonfelül
pedig örülünk, ha délutáni piccolóra telik. A fiáker a mi álmaink netovábbja,
és a Pegazusra sokkal könnyebben fel tudunk kapni, mint egy kétfogatú
bérkocsira.
No, de ez a kisebb baj lett volna.
Voltak más nehézségek is, mint ezt a
Koncz Ákos címére küldött, többnyire illatos levelek bizonyíthatják.
A kis levélkék minden kifogására
nincs idõnk válaszolni, de egypárban nagyon furcsa kérdésecske vagyon:
- Mik azok az újságírók? Mi nem
ismerjük õket. Nem járnak társaságba…
Nagyságos asszonyaim! Mélyen
tisztelt debreceni társadalom (vagy társaság?) - ehhez már nekünk is van egy
kis szavunk.
Ez a kérdés minket illet, s mivel
még eddig nem válaszoltak reá, csekélységemnek kell nehány szóban megadni a
választ.
Ámbár a debreceni újságírás nem
valami alkalmas tér a jogos önérzet és a skribleri büszkeség megteremtésére,
mégiscsak azt kellene válaszolnom, amit egy nemrég debreceni, most n.-váradi
elõkelõ újságíró mondott.
Ez az úr, aki egy elõkelõ lapot
szerkeszt N.-Váradon, mely várost, intelligenciát illetõen, úgy körülbelül
félszázad év múlva fog megközelíteni Debrecen, mondom, ez az úr magukról, a váradi
zsurnalisztákról így szokott megemlékezni: a
váradi szellemi arisztokrácia…
Pedig ez az úr nem nagyképû, öntelt
„társaságbeli”, hanem egy önérzetes, becsületes tollú hírlapíró.
Hát ezt kellene nekem is
válaszolnom. De ha megtenném, vagy nem vennék komolyan, s kinevetnének, vagy
komolyan vennék, s megvernének. Mert ez Debrecenben így szokás. Hát nem is
állok én elõ a szellem[i] arisztokráciával. Egyszerûen azt mondom, hogy mi,
újságírók, itt Debrecenben a gondolkodást
és haladást képviseljük.
Ez a mondás bizonyára alkalmat fog
adni nehány többé-kevésbé szellemes megjegyzésre, de gondolkozni még ezen sem fognak.
Nálunk a szellemi élet legmagasabb
grádusa a hírlapolvasás, s a bírálatmondásnak csaknem egyedüli faja az
emberszólás.
Szükségesnek tartom kijelenteni,
hogy ezt én általánosságba[n] mondom, mint ahogy kivételeknek is muszáj lenni a
„Magyar Athéné"-nek nevezett Debrecenben.
Debrecenben kifejlõdött már a
haladás külsõségének utánzása, de a distinkciótól még nagyon messze vagyunk, és
félszázad óta egyedüli szellemi szecessziónk a „kis tükör” használaton kívül
helyezése volt, sõt - mint hallom - ezt is „utánnyomatják” egy 1862-i példány
után.
Nem kívánok bõven beszélni errõl a
kérdésrõl, de azt el kell ismerni, hogy a debreceni fiatal, tehetséges újságírógárda
emberfeletti munkát végez annyi elõítélet és ellenszenv között, és hogy a
gondolkozási szervet õ képviseli a társadalomban, hogy õ fej, az bizonyítja legjobban, hogy gyakran ráteszik a vaskalapot!…
Így van ez, nagyságos asszonyaim! És
hogy társaságba nem járunk? Ez már igazán gyerekes kifogás. Hisz könnyen
érthetõ. A „skribler-nép” nem tûr lenézést, s ezt a lenézést el is kerüli. Ahol
õket meg nem értik, ott becsülni sem tudják. Azután más is van a dologban. Mi
nem vagyunk tucatemberek, s amik vagyunk, azzá nem a szabó tett bennünket,
hanem a saját tehetségünk. Mi nem válthatunk naponként háromszor ruhát,
minekünk sem idõnk, sem pénzünk, sem kedvünk nincs a divattal milliméternyi
pontosságig lépést tartani. Márpedig a mi társaságainkban ez a legfontosabb! Ez
az én rövid válaszom a nagyságos asszonyok rólunk kifejezett véleményére.
És hogy ezekért az igaz szavakért
minden harag énreám zúduljon, azt is kijelentem, hogy amit írtam, az nem a
Debreczen szerkesztõségének, hanem saját magamnak a véleménye.
Ámbár igaz, hogy nagyon sokan
osztják.
Debreczen 1899.
május 4.
Dyb.
|