Mikor az ország szolnok-dobokai szellemtõl
áthatott fõispán-miniszterelnökét legkegyelmesebben elbocsátották, a fél- és
negyedhivatalos lapok - élénk emlékezetben lévén holmi kis szubvenció -
éktelen jajgatásba törtek ki. Vége van a liberalizmusnak, vége van a demokráciának!
Ilyen panaszok váltak ki a hírtelen támadt s hírtelen lecsendesedett
hangzavarból.
És semmi sem jellemzõbb a közvélemény és
az igazi közvéleményt képviselõ független sajtó türelmére, mint az, hogy ezt a
hazug panaszt nem sietett minél gyorsabban a szubvenció miatt siránkozók falánk
torkába fojtani.
A panasz persze nem tartott sokáig. A
dobokai nagyság alig észrevehetõ atomságig törpült. Új Mekkája lett a
„mindenkiben hívõk”-nek, s a miniszterelnök megbukott, éljen az új
miniszterelnök! - fordították ki a régi, de mindig igaz francia közmondást.
Tehát Bánffy volt az utolsó, nemcsak
alkotmányos, de liberális és demokrata miniszterelnök is. Így kürtölték ezt
világgá a Bánffyért és Bánffytól élõ lapok.
…Néhány nappal ezelõtt a miniszterelnöki
büró aktacsomói közt két pikáns okmányt fedeztek volt fel. Az iratok két
úriember tervbe vett kitüntetéseirõl szólnak. Az egyik báró, a másik kir.
tanácsos lett volna, ha közbe nem jön az a nem várt, bolond dolog, hogy a
vezetésre hivatottabb politikusok kezdtek megundorodni a Bánffy-rendszer
erkölcstelenségeitõl.
Hogy ki ez a két úr, biztosan tudni nem
lehet. Bizonyosnak csak az látszik, hogy gazdag pénzemberek, kiknek vagyoni
helyzetök megengedi azt a luxust, hogy báró, illetve kir. tanácsos legyenek.
Ezt a két urat igazán sajnálni lehet.
Hányan voltak szerencsésebbek, mint õk. És éppen õróluk volt megírva, hogy nem
gyarapíthatják a Bánffy kitüntetettjeinek díszes névsorát.
Kolosszális csapás ez Magyarországon. Két
úriember, kik többször szerepeltek a lapok közjótékonysági rovatában, kik
bizonyára „közügyek terén” is érdemeket szereztek, s azonfelül pedig a
pártkassza céljaira is beszolgáltathatták szerény garasaikat - mikor már új
névjegyeiket is megcsináltatták, szépen hoppon maradnak.
Bizony bosszantó dolog ez a demokrata
Magyarországon. Tudniillik mi demokraták vagyunk. Nálunk dühöng az egész
világon a legfurább demokrácia. Mikor a kor parancsa megszüntette a rendi
kiváltságot, egész demokrata színe volt Magyarországnak.
Ezt a színt aztán alaposan megreparálták a
kiegyezés óta egymást felváltó kormányok. A régi nemesség, mely jogairól,
tradícióiról önként lemondott, nem volt elég jó. Csináltak új nemességet
börziánerekbõl, gazdag kalmárokból, vicinalistákból s az Isten tudja, még
micsoda nációkból. Így munkáltak régi kormányaink az egységes magyar
társadalmon s az ezen felépíthetõ magyar nemzeti államon.
Most aztán igazán csehül állunk. A
demokrácia nevében van három uralkodó osztályunk: a régi és a csinált nemesség,
a fõbürokraták és a pénzemberek. Valóban igazat kell adnunk egy fényes
tehetségû, bár politikai tekintetben megbízhatatlan magyar politikusnak, ki ezt
a kort a szellemi kiválóság jobbágykorának nevezi. A tulajdonképpeni
intelligencia leszorult a vezetõhelyrõl, leszorították a rendszer emberei: a
vicinálista és provizionista nemesek!…
A szolnok-dobokai politikus két elintézetlen
aktát hagyott utódjának. Ez a két elfelejtett kinevezés egy gyalázatos
rendszert jelent. Meglátjuk, hogy intézi el azokat Széll Kálmán.
Lehet, hogy a két urat mint hagyatékot
átveszi az új miniszterelnök is. Lehet, hogy a hivatalos lap nemsokára nemcsak
ennek a két hagyatékolt úrnak, hanem még soknak fog hozni örömet. Minálunk
minden lehetséges.
Mi maradunk tovább is demokraták; de
gyártjuk az új nemeseket és kir. tanácsosokat, biztosítjuk az új választásokat.
Az aztán egészen más dolog, hogy a mi
gyönyörû demokrata voltunkon az egész világ nevet. Hiszen fõdolog a választás,
nemesítés, kir. tanácsosság, provízió - no, meg hát a demokrácia is!…
Debreczen 1899.
május 9.
A. E.
|