|
Érdemes úttörőnek lenni - mondta volna
Bessenyei György vitéz gárdista uram, ha véletlenül életében jutott volna egy
kis elismerés neki. No, de hát az elismerés mégiscsak kijutott, bár száz rövid
esztendőt késett. - Micsoda kis idő száz esztendő azoknak, akik
a halhatatlanság pálmájáért küzdenek!…
Mi már haladtunk sokat a Bessenyei kora
óta. Nem várjuk meg nagyjaink halálát. Példa volt rá szegény Reviczky Gyula.
Mikor a tüdeje félig elrothadt, felfedezték benne a nagy költőt, még pénzt
is adtak neki, hogy utolsó napjaiban gond nélkül ábrándozhasson azon nagy és
szép gondolat felett - hogy mégiscsak felséges dolog magyar írónak lenni!
A nyíregyházai Bessenyei-ünnep fényesen
sikerült.
Debrecenből voltak künn vagy ötvenen,
s - csodálatos dolog - mind jó egészségben tértek vissza.
Mert hát az ünnepélynek volt egy kis
bibije. A vendégeknek ígértek szállásról és étkezésről való gondoskodást,
persze egyik sem volt meg. Hálni egyáltalában nem háltak, enni - enni pedig
csak bibliai módra lehetett. Úgy emlékszem, hogy a Bibliában van arról szó, hogy
ötezer ember, nem is tudom, milyen kevés halból és kenyérből jóllakott.
Debreceni embernek pedig nagyon fontos a gyomra. Mi hozzászoktunk a Milöckerék
jó konyhájához, s igéből, de még halból sem tudunk jóllakni.
Úgy halljuk különben, hogy maguk a
Bécsből lejött gárdisták is csak a vendéglő söntésében jutottak
vacsorai helyhez. No, hát legalább maguk is látták, hogy a gárdistát csak
halála után becsülik meg.
A hét legnagyobb eseménye: a színiszezon
vége.
Áldozócsütörtökön volt az utolsó, a
búcsúelőadás.
Hejh! milyen búcsúelőadásokat láttam
én már.
Mikor egy-egy szezon végén Krecsányi
Temesvártól búcsúzott, micsoda ovációknak volt tanúja a temesvári színház. Még
a vonathoz is ezernyi ember szokta kikísérni az útrakelő truppot. Az igaz,
hogy Krecsányi a szeretetet megérdemli. Viszont az is igaz, hogy Komjáthy János
nem érdemli meg.
A búcsúelõadáson õ is játszott. De
tapsot nemigen kapott. Csak az állóhelyre beállított klakk s egypár jelenlevõ
színügyi bizottsági tag tapsoltak neki. Ezeknek pedig ez kötelességük.
A társulat tagjainak egy részét
sajnáljuk. Sok életet, színt és poézist vittek el Debrecenbõl. Vittek azonban
még egyebet is. Fáy Flóra elvitte egypár „aranyifjú” szívét, Szabó Irma egy
nemzeti színû szalagos babérkoszorút. Halmy Margit a férjét, Kállay Lujza pedig
a világ legszebb két szemét. Ritkán lehetett annyi szomorú arcot látni, mint
színészeink távozása napján. Hja, a titkos imádók száma légió!
A közvilágítás ügye napról napra
jobban foglalkoztatja Debrecent. Ördöge van annak, aki tisztán lát ebben a kérdésben.
A lapok is ezer hangon írnak róla, az „intézõ körök” sem tudják, mit tegyenek.
Szóval lehetetlen volna ezt a rossz viccet meg nem csinálni: A közvilágítás
ügyét sötétség borítja.
Az augsburgi társulat különben
erõsen drukkolhat; fût-fát ígér. Még toronyórát is. Azaz világító toronyórát.
Debrecen 5311 lumpja nevében mondom: ez nagyon üdvös volna.
Bethlen-ünnepélyt rendez a fõiskola
ifjúsága. Van nagy lótás-futás, táviratozás, védnökkérés, ódaírás s óriási
szereplési viszketegség. Naponta 3-4 tudósítást hoznak a helybeli lapokhoz,
melyben mindig az a fontos, hogy X. vagy Y. úr roppantul „fáradozik az eszme
érdekében”.
Hát hiába, ifjaink is tanulnak a jó
példából. Haladunk a korral, s a fõ dolog mindig és mindenütt szerepelni.
A politikai turfon érdekes verseny
van. A klerikális úrlovasok futtatnak. Megint a liberalizmus fáj nekik, meg az
is, hogy a szószéken nem lesz szabad politizálni a hecckáplánocskáknak. A
verseny elég érdekes volt, de a klerikálisoknak nem sikerült a lófej-elõnyt
behozni. Egyelõre ismét várakozó álláspontot kell elfoglalniok a hitbuzgó
uraknak. Várják meg, míg Lueger beváltja ígéretét - s „bemasírozik”!…
A nyárban tartunk már. Tizenötödikén
már orfeumunk lesz, s megkezdõdnek nemsokára a fürdõzések is.
Csodálatos dolog, milyen erõs
kapcsolat van a fürdõzések és az orfeumok között! A láncszemeket a szalmaözvegy
férjek képviselik. Márk Endrének (sajnos ezt a nevet mindnyájan ismerjük)
hivatalos lapja lesz. - Megvette a Debreczeni Ellenõrt, s „kormánytól és
pártoktól független” lapot szándékozik belõle csinálni. Hogy mondja az orfeumi
refrén? Kenn dósz!…
Megint egy rossz viccet mondok, s
így méltóan zárom be a hét krónikáját. Debrecenben éppen az a baj, hogy sok a lap(p), kevés a fóka.
Ez azonban mellékes. A fõ dolog az,
hogy amit csúszva-mászva el nem ért valaki, érje el a sajtó segélyével.
Többet lappal, mint - kalappal!…
Debreczen 1899.
május 13.
Dyb.
|