|
A múlt héten egypár fővárosi és
vidéki lapban érdekes hírt olvastam.
Abbáziából jött a vonat. Egy, a sínek
melletti hegyről hatalmas kőszikla gurult le, mely a vonatot érte, s
néhány kocsit összezúzott.
A vonat hosszú késés után indulhatott
tovább, s csakis úgy, hogy az utasokat valósággal összeszorították.
Ebben a hírben nem az az érdekes, hogy
egyik kocsiban a legérdemtelenebb közvitéz: Tisza Kálmán is benne ült, hanem
egy sokkal fontosabb körülmény.
Egy előkelő pesti úriember egy
magános szakaszban ült. A katasztrófa után azt kívánták tőle, hogy helyét
a megroncsolt kocsikból kiszorult hölgyeknek engedje át.
Az én úriemberemnek persze több esze volt,
s helyét nem volt hajlandó átadni. Erre egy fiatalember - hasonló a debreceni
aranyifjúságunk sok üresfejű alakjához - egész gavallérosan a fejéhez vert
egy poharat, s társaival együtt kidobta megfizetett szakaszából az illető
urat.
Meg vagyok róla győződve, hogy a
debreceni hölgyek egy része szívéből tapsol ennek a snájdig
gavallérosságnak, de én, ki már annyiszor helyeztem magam szembe minden
korlátolt felfogással, minden erőmből tiltakozom most is a gavallérosságnak
ilyetén való megnyilatkozása ellen.
Tiltakozom pedig a legprimitívebb igazság
alapján. Az az úr megfizette a helyét, s nincs olyan körülmény, mely az ő
akarata ellenére, mások kedvéért, helye elhagyására kényszerítse.
Mi látjuk - még az Európától hátramaradt
Debrecenben is - azt a hatalmas áramlatot, mely az asszonynépség
egyenjogosításáért küzd.
A feministáknak igazuk van. A nőben
felfrissítőt, erős támaszt fog nyerni az emberiség, s csak évezredes
korlátoltság nézhette nyugodtan azt a lekötött erőt, mely a nőben
elveszett.
De ha igaza van a mai modern kor minden
tálentumos harcosának - mire való a középkor őrült, romantikus
lovagiassága mellett lándzsát törni?… Mire való a nőnek kiváltságokat
osztogatni, mikor azokhoz a jogot már akkor eljátszotta, mikor az első
emancipácionális törekvésének tanújelét adta?…
Valóban, csakis elmaradt, korlátolt, a
mienkhez hasonló nevetséges társadalmi élet tarthatta fenn azt az abszurd
teóriát, mely magát lovagiasságnak nevezi, de tulajdonképpen vérig sértő vélekedés
a mi erős, öntudatos asszonyainkról!…
Uraim, m. tisztelt ripők Uraim! A
lovagiasság nem pohártörésben, de nem is könnyelmű párbajokban nyilvánul.
A
mi asszonyainkat nem kell félteni. Azok megvédik saját magukat. Poharat sem
kell törni, meg nem érdemelt s meg nem fizetett elõnyt sem kell a mi
asszonyaink számára kierõszakolni, mert azok tudják, hogy mit kell nekik
tenniök!
És
ha már pohártörésrõl van szó, ezt már igazán bízzuk az asszonyokra. Ez már az õ
igazi, privilégizált joguk!…
Debreczen 1899. május
16.
Dyb.
|