|
A Vatikán duzzog. Ez a hét
legnagyobb eseménye. Amiért duzzog, az már nem olyan nagy dolog. Nem hívták meg
a hágai konferenciára. Hágán [!] ugyanis most az összes államok küldöttei
konferenciáznak. - A fehér cár világbéketervét vitatják meg. - Szinte
bizonyosnak látszik, hogy az atyuska terve még nagyon sokáig terv fog maradni.
Talán õ maga sem veszi komolyan az egész kongresszust. Komolyan csak a Vatikán
veszi. Még a nagyorrú Ferdinánd kis országa is két küldöttel vesz részt
Hágában, csak õ nem, csak õszentsége nem. Bizony, bizony, az égi hatalom gyenge
kárpótlás az elvesztett földi javakért.
Ugron Gábor az interpellációval
belekötött Montenegróba. Ugront is a hágai kongresszus bántja. Annyi tény, hogy
a jövõ korrajzírójának nagyon érdekes adat lesz ez az interpelláció. Meg fogja
majd írni, hogy a XIX. század végén volt egy magyar politikus, aki úgy szórta a
mennyköveket, mintha Jupiter tonans lett volna. Ennek a nagy ellenzéki
férfiúnak azonban a Széll-kormány alatt az volt a legfontosabb dolga, hogy
leintse a fekete hegyek országocskáját. Óh, változó idõk!…
Budapest örömmámorban úszik. Elõbb a
trónörökös, most pedig az udvar több tagja látogatta meg a székesfõvárost s
annak fényes mágnásfészkét: a Park Clubot. A nép pedig - mint Arany mondta: az
Istenadta nép - éljenez, tombol lojális örömében. Õ ugyan csak az elrobogó
fogatokból látja a ritka, fenséges vendégeket, de hát nem nagy boldogság ez így
is?
Olyan kevés kell nekünk, hogy
boldogok legyünk. Ha nem bántanak, már mindjárt örülünk. A bántalmat meg
könnyen elfeledjük. A nagyváradi kormánypárti Szabadság is bántó hangon támadt
legközelebb Széll K. ellen. Valóban meglepõ dolog, mikor félhivatalos lap
kormány ellen támad. A Tiszák azonban sok meglepetést csináltak már eddig. A
Szabadság cikke mögött mindenki megsejtette a vén bakancsos Tisza Kálmánt, aki
tényleg úgy halad a ripõkségben, mint a Lili márkija. Napról napra merészebb
lesz.
No, már Hajdú vármegye
megfontoltabban cselekszik. Õ tényleges miniszterelnök ellen sohasem foglalna
állást. Nagy volt Szapáry, nagy volt Bánffy. Addig t. i., míg kormányon voltak.
Most már csak Széll K. nagy. Övé a hatalom, s övé a fõispáni szék is.
És Hajdú vármegye éppen úgy bízik a
fúziót megalkotó, új rendszeren dolgozó Széll Kálmánban, mint ahogy bízott a
régi rendszer megátalkodott Bánffyjában pár hónappal ezelõtt.
A Debreczeni Ellenõr, a helybeli
mameluk lap, ezt az eljárást úgy magyarázza meg, hogy a szabadelvû párt nem ûz
személypolitikát!… Óh, nem! A világért sem!… A szabadelvû párt amellett van,
akinél a hatalom. A személyek s elvek elõtte teljesen mellékesek!…
A színügyi bizottság egyik
ténykedése felett mondott rövid kritikát a Debreczen legutóbbi száma. Többek
között egy ismert fõmameluk nevét is megemlíti olyanformán, hogy Debrecenben
minden az történik, amit ez az úr akar.
Hát ez sajnos, hogy így van. Abnormális
dolog, aminek rövid idõn meg kell változni.
Egyelõre azonban minél kevesebbet
foglalkozzunk evvel a kapaszkodó úrral, mert még el találja hinni, hogy õ
valóban nagyon fontos személyiség, s nem a hozzá hasonló alakok által teremtett
silány viszonyok, hanem a saját tehetsége folytán jutott szerephez!…
Nagy ünnepet ül holnap a
kereszténység. Nagy ünnepet, a szentlélek kitöltésének, pünkösdnek ünnepét. Nem
hiszem, hogy nagyon készültünk volna e gyönyörû ünnephez. Nem tudunk mi már
ünnepelni. Legkevésbé tudjuk pedig ennek az eszmetûzben égõ apostolság, a
felemelõ lelkesültség szent ünnepének jelentõségét felfogni.
Ez a kor… most a sablonos
morálprédikáció jöhetne a kor ellen. No, de az unalmas dolog volna, hagyjuk a
filozófusoknak. Õk ítéljenek a kor hibái felett. Gondolkozzanak a
gyógyszerekrõl is, mert az életundor egyre jobban hódol. Alig van nap, hogy
öngyilkosságról ne tudasson bennünket a csilingelõ szerkesztõségi telefon.
Az öngyilkosok legnagyobb része még
alig haladta túl az élet tavaszát. És mikor a ragyogó, szerelmes május ezer
virágot kínál nekik, õk kimennek a virágok közé - meghalni. Bolond dolog, de
hátha nekik van igazuk?!
Mi egyelõre még örülünk az életnek.
Megejt bennünket a májusi napfény, elbódít az akácvirágillat, s elfog a
szerelem vágya. Ki tudja, talán minket is, kik most mohó vággyal ûzzük az élet
örömeit, elfog bennünket nemsokára szerelmi vágy helyett az élet mélységes
undora.
És akkor nem bölcselkedünk sokáig,
hamar határozunk. És akkor rólunk fog írni a hét krónikása, s mimiattunk fognak
szaladni a közönség számára szenzációt hajhászó fürge riporterek…
Debreczen 1899.
május 20.
Dyb.
|