|
Tegnap délután megindult, s úgy dél
felé, mikor e sorokat írom, még mindig hatalmas záporban hull az istenáldás.
Az egyszeri magyar paraszt, mikor a
nagyváros fellegverõ palotáit mutatták neki, azt válaszolta, hogy többet ér
ezeknél egy kis jó májusi esõ. Hogy a mostani mennyit ér, azt ilyen formán ki
se lehet számítani. Hogy jó legyen, alig hiszem! Meg vagyok róla gyõzõdve, hogy
messze, messze, egy kis faluban dühösen nézi a szakadó záport az én édesapám.
Mert a vetés nagyon szépen állott.
Ezt mástól tudom. Õ nem árulta volna
el semmiért, nehogy jó reménységben nagyobb igényeket támasszak az õ erszénye
ellen. Most bizonyára aggódik, s vele aggódik az ország nem tudom hány gazdája.
Mi
lesz, ha ez így tart tovább?…
Mi
lesz, ha egyetlen reményünk, a jó termés reménye is fuccsba megy?…
Ez
nekünk most a legfontosabb, nem a hágai kongresszus, vagy a napok többi
szenzációja!…
Az
ország minden részérõl jönnek a rossz hírek. Úgy látszik, állandó ez az
országos esõzés, mely még bennünket, városiakat is kétségbe ejt…
Eddig
valahányszor az idõrõl írtam, az mindig megváltozott, mire a lap nyomtatásban
megjelent.
Bárcsak
most is úgy járnék, s mikor ezeket a panaszkodó sorokat olvassák, szép, ragyogó
májusi idõ csalná a szabadba a sétálni szeretõ emberiséget!…
Debreczen 1899.
május 29.
A.
|