|
Ez a címe Thury Zoltán színmûvének,
melyet olyan zokon vettek annak idején katonai körökben, pedig semmi más nincs
benne, csak hogy a tiszt urak között is vannak szegény emberek.
Na, de szerencsére Thury Zoltán
elkerülte azt, hogy egy kicsit megszabdalják. Az efféle pech ugyanis meg
szokott azzal esni, aki a katona urakkal foglalkozni szokott.
Jómagam is a legnagyobb óvatossággal
akarok egypár szót szólani a szegedi esetrõl.
Szegeden három katonatiszt hõsiesen
összevagdalt egy védtelen polgárt.
Bár a mi szívünk örül, hogy nemhiába
adjuk oda utolsó garasunkat is a hadsereg számára, mert a hadsereg tisztjei
megfelelnek vagdalkozó hivatásuknak, a szegedi eset egy kis ürömmel keseríti a
mi örömünket.
Elvégre is szegény Engel, ki most
összevágva fekszik, pontosan fizette adóját, s mint megyei bizottsági tag
bizonyára tekintélyes adóösszeget fizethet arra a célra, hogy büszke lehessen a
hadseregre s annak fényes ruhájú tisztjeire.
Az sem esik nekem jól, hogy hõsiesen
vagdalkozó katonák provokálták - szintén hõsi szándékkal - azokat a szegény
hírlapíró kollégákat, akik nem tudtak velök egyetérteni abban, hogy egy
védtelen polgárt nagy hõsiesség összevagdalni.
Talán a XIX. század végén a katonák
is elismerhetik azt, hogy a sajtónak joga van kritikát mondani?!…
Íme, ilyen következményei vannak
annak, hogy a polgárság egy részének még mulatozás közben is privilégiuma van a
fegyverviseléshez. A hasonló fegyverek elvénél fogva egy ilyen vérengzés
egyszerûen erkölcsi lehetetlenség, és az államfenntartó polgárság összességének
elejét kellene venni az efféle eseteknek.
Az éles kardok használatának a civil
életben nincs helye. A tisztek külföldön rendszerint a magánéletben nem
jelennek meg egyenruhában, ezzel is kimutatják, hogy õk is olyan polgárok, mint
a többiek. Nálunk is kellene ebben az irányban elvégre reformokat életbe
léptetni. Vagy azt akarjuk, hogy maga a polgárság keressen magának védelmet?
Debreczen 1899.
június 7.
|