|
Ma
dél volt. A nyár leghosszabb napja. Nem hiszem, hogy valaki észrevette volna.
Melegnek ugyan nagyon meleg volt, most pedig, mikor ezek a sorok hosszú,
keskeny, fehér papírra dõlnek, felhõk tolulnak, zivatar készül.
A
lelkem kiszáll a nagy, egymásra rakott házak fojtó levegõjébõl. Ott van, ott
pihen meg, hol a sárgulni kezdõ kalásztenger megremeg a zivatart jósló szél
erõs fúvalmától.
Milyen
erõsítõ, milyen szabad ott a levegõ. Csend, mélységes csend mindenütt, mintha
az a tenger élet rettegve várná az arató kaszát: a halált.
Dél
van, a nyár leghosszabb napja. Nemsokára megcsendül a kasza, kezdõdik az
aratás.
Azután
tarló marad a kalásztenger helyén, s átroskad a nyár a letarolt, szomorú õszbe.
De még most nyár van. Azok a sötét
felhõk ott az égen nyári felhõk; az a zápor, mely minden pillanatban
leszakadással fenyeget, nyári zápor, mely megtisztítja a levegõt, s lehûti a
rekkenõ hõséget.
De aki erõsen bízik a nyárban,
gondoljon az aratásra az év delén, a nyár leghosszabb napján…
A dél a tetõ. A dél az élet
teljessége, utána már csak lejtõ, hanyatlás jön…
És nincs a világon emberibb érzés,
mint halálra gondolni az élet teljességében, s látni a pusztulást, mikor a
természet hatalmas órája délt mutat…
Debreczen 1899.
június 21.
-d-.
|