|
Evvel az agyoncsépelt, már-már
megunt témával folyton és folyton kell foglalkoznunk.
Ez az affaire nem az igazság harca
csupán, mint azt a Dreyfus-pártiak vélik; nem is egy nemzet megtorló
igazságszolgáltatása, mint a francia zsidógyûlölõ „nacionalisták” hirdetik; még
csak nem is „bagatell”, mint a közönyösök nem csekély tábora szokta unalmasan
megjegyezni. Nem a Dreyfus személye körül folyik ez a vég nélküli harc. Ugyan
ki fogja elhinni, hogy a mi korunkban a puszta igazság eszméje milliókat lelkesít?… Ki fogja elhinni, hogy a
nemzeti becsület és az igazi hazaszeretet mindenképpen egy ember
meggyilkolására törekszik?… S ki fogja végül elhinni, hogy egy ok és semmi
tartalom nélküli szélmalomharc képes milliókat lázba hozni?…
A Dreyfus-ügy felséges küzdelem. Nem
a Dreyfus személye, nem is a küzdelembe dobott nagyhangzású, de üres jelszavak
teszik azzá, hanem a harcnak tulajdonképpen csírája, melybõl véletlenül éppen a Dreyfus-affaire
sarjadzott ki.
Franciaország
még mindig a gloire nemzete. Még mindig az a csodálatos nagy, csodásan hatalmas
nemzet, mely egyformán nagy hibáiban, erényeiben.
Vádolhatják,
s meg is vádolják ezer hazug váddal, bepiszkolhatják ezer rágalommal, de az az
állítás, mely az affaire-bõl süllyedésre, rothadásra következtet: a legüresebb,
leghitványabb ráfogás.
Franciaországban
a tisztulás nagy processzusa folyik.
A
Dreyfus-ügyet megragadták a köztársaság régóta fondorkodó ellenségei, de
ugyancsak a Dreyfus-ügy adott alkalmat az önzetlen francia hazafiaknak, hogy
végre is leszámoljanak a korona-becsempészõ törekvésekkel.
Franciaország
emberfeletti, nagyszerû küzdelmekkel szerezte meg azt a jogot, hogy minden
európai formáknál tisztább formák s összes avult eszméinknél nemesebb eszmék
szerint éljen.
Ezek
a jogok erõsek, mert emberiek: megdönthetetlenek, mert igazak!… Nem „Isten
kegyelmébõl”, de Isten segítségével és saját
erejébõl szerezte azokat a jogokat, melyeket tõle elragadni készülnek a
klerikalizmussal szövetkezett royalisták, a históriát kicsúfolni akaró sötétség
és reakció.
Az
egész mûvelt világ izgalommal nézi a harcot, s lelkébõl óhajtja az igazak
gyõzelmét. Talán ez az óhaj nem olyan nemes, mintha csak Dreyfus megszabadulása
volna a tárgya, de még mindig felemelõ és becsületes.
Óhajtjuk
az igazak gyõzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok
hazájában is gyõzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre!
Bízunk
a történelem csalhatatlanságában, az eszme
gyõzelmében. Dreyfus megszabadul, s az õ megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak!…
Ez
az affaire jelentõsége.
Felséges,
korszakot jelentõ küzdelem, s ebben a küzdelemben Dreyfus személye csak másodrangú.
Ha pedig az igazság fog gyõzni, a gyõzelem értéke felér az ördögszigeti
gyötrelmes évekkel már csak azért is, mert ez a gyõzelem egy névhez fog
fûzõdni, és ez a név: a Dreyfus Alfréd neve!
Debreczen 1899.
július 13.
Ady Endre
|