Félszázad év után eszébe jutott a
nemzetnek, hogy valaha régen, mikor nem „Übermensch”-ek, de félistenek éltek és
küzdöttek a legfelségesebb harcban, volt neki egy nagy dalnoka, akit átszúrt
szívvel dobhattak bele egy hevenyében ásott közös sírba, s kinél nagyobb
költője nem volt, s nem is lesz tán soha!…
Az iskolában talán nem így tanítják, az
Akadémia talán kétségbe vonja, hogy valaki lehet nagy költő anélkül, hogy
középiskolai tanár vagy biztosító intézeti hivatalnok lett volna, de a nemzetre
nem lehet úgy ráoktrojálni a poétákat, mint a központból támogatott kormánypárti
képviselőjelölteket. - Petőfi a mi legnagyobb költőnk, akármit
is mondjanak a gyulai pálok!…
És a nemzet most készíti elő
legnagyobb költőjének apoteózisát. Hogy mennyire országra szóló ünnep lesz
a júl. 29-iki ünnep, bizonyítja az, hogy még Debrecenben is ünnepelni fognak.
Sapienti sat.
Ötven év után. Ennyi idő kell
Magyarországon, hogy valakit felismerjenek. Feltéve, ha az a valaki
Istentől megáldott, igazi lánglélek. A Heltai-Makai-féle léha törpeségek
úsznak az anyagi és „erkölcsi” elismerésben, szegény Reviczky Gyula pedig
részletekben halt meg; igaz, hogy mikor már enni sem tudott, volt elég
ennivalója.
Mit várjunk aztán mi, szegény epigonok?
Írunk, mert a szívünk kényszerít, hogy írjunk. Küzdünk lenézéssel, közönnyel,
nyomorral, s mikor megvetve az olcsó reklámot, összeszedjük, amit írtunk, s
aminek minden sora egy-egy órával kurtította meg a nyomorúságos életünket,
várhatjuk, hogy észrevegyenek, hogy méltányoljanak. Léhaság, pikantéria, gésa
gimnázium szerez nevet is, kenyeret is, de nemesebb ambícióval legfeljebb is
éhen lehet halni!… Az aszfalt még nem a kultúra jele, mi pedig még csak
a XVI. században élünk.
Komárom megye talán még ott sem tart.
Ott még elevenen égetik meg az ártatlan embert!… Az ég szerelméért! meg kell
tiltani, hogy a mocsai esetrõl szóló lapok külföldre jussanak!… Mert az orosz
cár még el fog küldeni egypár százezer kozákot, hogy egy kis civilizációt
hozzanak közibénk!…
Szél
Kálmán az utolsó országgyûlésen ígéretet tett, hogy a mocsai ügyben szigorú
nyomozást rendel el. Hányadik ígérete ez már Széll Kálmánnak?… Talán még õ sem
tudja!…
A
miniszterek és a hon atyái pihennek. Bizonyára fürdõn hûsölnek, hiszen fürdõn
van most mindenki.
A
múlt este élvezettel tanulmányoztam az Angelotti-orfeum közönségét. Ötven
percentje szalmaözvegy. És akik máskor többnyire papucshõsök, micsoda vivõr
alakokká válnak szalmaözvegységük idején!… Na, de nem árulkodom. Hátha a lap
egypár fürdõzõ feleség kezébe kerül. Nem akarnám, hogy baj legyen.
A
rossznyelvek sokat beszélnek egy elõkelõ szerepû fiskálisról, aki ugyancsak
megjárta. Röviden: míg más nõs ember azért nem megy fürdõre, hogy itthon egy
kissé kitombolja magát; neki éppen azért kellett fürdõre menni, mert idehaza
nagyon korán és szokatlanul merészen kezdte el a szalmaözvegység pajkosságait…
Így mondja a fáma…
A
mezõn nincs holtszezon, még mindig tart az aratás. Késõ kívánság, de bárcsak
áldásos lenne!… Hogy bírjuk el a kvótaemelést, a pénztárnokok amerikai útját
meg a katona urak követeléseit, ha az aratás eredménye-gyenge lesz?!…
Debreczen 1899.
július 15.
Dyb.
|