|
Mikor a Batthyány utcán összeverődött
az a kisszámú közönség, mely emlékezni tudott és akart, felállott egy lelkes
férfi, professzora a kálvinisták debreceni főiskolájának, s belekezdett
ünnepi beszédébe.
Szép volt a beszéd. Nem olyan, mint a
hagyományos ünnepi szónokoké szokott. A szónok nem látta az ünneplő közönség
arcán a lelkesedést. Nem mondta, hogy most egy összeforrt nemzet ünnepel. Nem
hitte, hogy a nagy költő diadalmas eszméi szentelik meg az ünnepet. Úgy
beszélt csak, ahogy a szíve diktálta, ahogy a lelke parancsolta.
Megérezte a szívek dobbanását, s a szívében
támadt sejtés megsúgta neki, hogy ünnepünk nem tiszta, nem őszinte.
Érezte, hogy közönyünkből, önzésünkből, a porból a Petőfi emléke
sem képes kiragadni bennünket, s ez az érzés reánehezedett felgerjedt szívére.
Nem,
ez a kor nem a hálás utókor, nem az ünnepek s nem az ünneplõk kora. Hogyan
tudják megérteni a költõ nagyságát, a szellemi felség nagyszerûségét, mikor
minálunk mindennek értéke van: pénzben kifizetett értéke.
Mit
tudunk mi azokról a kincsekrõl, melyek a költõt Rotschildjainknál gazdagabbá
tették, csak azt látjuk, hogy bankot nem alapított, biztosító társaságokat nem
vezetett, vagyont nem gyûjtött, pártkasszára nem áldozott, s õfelsége kormánya
elõterjesztésére nem adományozott neki magyar nemességet, melynek értékét ötven év óta úgy megnövelte az ostoba
emberek hiúsága.
Minálunk
mindennek ára van. Még a Petõfi emlékét is tudjuk kamatoztatni. Kacagjuk az
eseményeket, s érthetetlen elõttünk a Petõfi lénye.
Ezt
gondolhatta, ezt érezhette - hiszen ezt látjuk mindig - a mi ünnepi szónokunk
is.
Sok
szép beszéd hangzott el a Petõfi-ünnepen. Magyarhon húszezer poétája is kitett
magáért. De legõszintébb, legfájdalmasabban igaz a debreceni professzoré volt,
ki fájó szívvel nézi az eszménytelen kor õrült forgását, s félrevonul a
százados falak közé, s elmerül a múlt szellemi kincseiben, melyek neki egy
szebb, nemesebb korszakról beszélnek…
Debreczen 1899.
augusztus 1.
A.
|